Szerencse = Szerelem?

Másnap reggel ismét az ébresztő keltett fel, de ravasz voltam, korábbra állítottam előző este. Talán ez mégsem volt akkora ravaszság, mint lefekvéskor hittem. Pitypang nyugodtan lesett rám kék szemeivel, mikor a paplant félig rádobva kimásztam a kényelmes kis komfortzónámból.

Magamra kapva egy trikót és tegnapi nadrágom, mentem is fésülködni, sminkelni. Anyát pedig kivételesen itthon találtam még ma reggel. Mosolyogva mutatott a kikészített gabonapehelyre és joghurtra, lelkesen vetettem magam a reggelire.

Kávét azonban nem találtam, míg anya a kezembe nem nyomott egy termoszt, megy egy csomag uzsonnát.

- Beteg vagy? Ki vagy és mit tettél az anyukámmal?

- Ki vagy és hova vitted a kicsi lányom? – halvány mosoly jelent meg szám sarkában. – Vigyázz magadra kincsem. – nyomott puszit homlokomra én pedig végre időben indultam el a suliba idén.

Második órán megtépázva tudásom, de összehoztam egy kisebb dolgozatot, anya csomagját pedig lelkesen majszoltam el utána. Évek óta nem kaptam ilyesmit. Nem beszélve a nem bolti kávéról.

A csendes nap után pedig üdítő volt dél után nem sokkal elhagyni az épületet és hazafele igyekezve eltervezni, milyen jót fogok aludni este, miután elvégeztem minden munkát ma is. A kedves, fehér hajú fiú, vagyis Taeyong és a szerencsepénz, meg a történteknek hála megváltozott gondolkodásom, mind pozitívan hatottak rám.

Otthon tehát elraktam szeretett köpenyem és megszeretgetve a rám nyávogó kedvencem, aki dorombolva dugta selymes buksiját arcomhoz, el is indultam kedvenc kávézóm felé.

- Ha ma is korábban keltél, jót tesz neked. Szinte kivirulsz. – vigyorgott főnököm pimaszul, miközben kötényem kötöttem fel. – Vagy csak a smink teszi?

- Csak nehogy felmondjak a sok megbecsületlen bánásmód miatt. – fintorodtam el.

- Nem fogsz. Imádsz itt dolgozni és rendkívül helyes is vagyok…

- Voltál. Úgy húsz éve.

- De pénzt adok neked.

- Nyomós érv. – bólogattam arrébb tolva és beálltam helyemre. Hamarosan pedig megint magamra hagyott, mondván, ismét a városba megy. Nem zavartattam magam, megszoktam, hogy egyedül dolgozom. Csak egy adag csokis kekszet kellett majd kivennem a sütőből.

Érkeztek imádni való gyerekek, nem is kevesen, mikor vége volt a tanításnak és siettek is el a frissen kisült keksszel. Soknak még segíteni kellett kiszámolni a pénzt is, vagy kihozni valamit az aprójából.

- Ezért mit tudok venni? – szórt egy marék pénzt az asztalra az egyik medvecukor szemű kislány, hiányzott jó pár fogacskája, én pedig majd elolvadtam. Szívesen segítettem neki számolgatni, majd elsoroltam mit tudok adni, mit is ajánlok.

Ebben a meghitt kis beszélgetésben hallottam meg a türelmetlen sóhajt, a pulton félig hasalva néztem a kislányra, kíváncsian lestem fel a sóhaj gazdájára, megérkezett kedvenc vendégem. – Sajnálom. – hajolt meg a kislány előtte és állt volna félre.

- Nem nem. Te voltál itt előbb. – mosolyogtam a kicsire. – Mond nyugodtan mit kérsz, az úr majd csak utánad jön. – fintorodtam el halványan mire felháborodottan kapta le napszemüvegét és meredt rám.

- Akkor tejkaramellát szeretnék. Amennyit lehet. – pirult el a kicsi halványan. Mosolyogva mértem ki neki jóval többet az édességből, hogy élvezhesse is, majd mikor elszaladt vele, zsebembe nyúltam.

- Már elnézést, de jóval…

- Többet adtam neki, tudom. – vágtam a fiú szavába és zsebből kiegészítettem az összeget. – Mit adhatok ma? A tegnapit? – támaszkodtam a pultra mosolyogva. Csak pislogott rám nem mellesleg rendkívül szép szemeivel.

- Egy jegeskávét és csokoládés kekszet kérek… itt… itt fogyasztom.

- Áh, ma nem siet. – indultam a kávéért meg a kekszért. Egy adag jegeskávéba két gombóc vaníliafagyi, hab, fahéj, csokoládészirup. Ha jól emlékeztem. Ha nem, már ezt kapja.

Mire visszaértem a rendeléssel, a pontos összeg várt rám. Szóval fel tud nézni a táblára és ki tudja számolni mi mennyibe kerül. Csodálatos a fejlődés határtalansága! – Fogyassza egészséggel! – eresztettem meg távolságtartó mosolyt, majd eltéve a pénzt a következő vendéghez fordultam.

Így telt az idő, majd ismét nyílt az ajtó és vékony alak lépett be bizonytalanul körbenézve. Ismerősek voltak azok a fekete szemek. Csodálkozva mértem őt végig, eszméletlenül, de tényleg eszméletlenül jóképű volt. Sőt már pofátlanul.

- El- elnézést! Ez roppant kínos, de esetleg beszélhetnék a főnökével?

- A városban van, szolgálhatok esetleg valamivel?

- Egy… nem – motyogta némi gondolkodás után – Tegnap kellett volna jönnöm, de őszintén mindig mindent elfelejtek és szörnyen sajnálom. A testvérem járt itt tegnap, tudom, ő szólt, hogy jöjjek be ma. – sütötte le szemét.

- Hát… a segítség mindig jól jön és egy nappal biztosan tartozol. – billentettem oldalra a fejem. – A főnök este jön vissza, addig ott egy kötény a szekrényben, de vigyázz rá! Részmunkaidősnek csak egy jár.

- Köszönöm. – pislogott zavartan és megkerülve a pultot szót is fogadott. – Lee Taemin. – nyújtotta kezét.

- Dung Choa. – fogadtam el, mire furcsállva pislogott. – Kínai. Eredetileg Dung Chow.

- Így már értem. Öhm… hol tudnék segíteni? – nézett szét maga körül tanácstalan.

- Ha mosogatnál, jóval hamarabb végezhetnék ma. – halvány mosollyal bólogatott és felgyűrve ingujját, be is állt a mosogató mögé.

***

Nem volt ma kedvem sehova se menni, még hátravolt pár tárgyalás, de túlságosan haragudtam a világra ahhoz, hogy elmenjek. A barátaim pedig mind tudták, hogy mi történik velem. És hogy ilyenkor még inkább csak magamra gondolok. Lábaim mégis elvittek bácsikám kávézójába.

A csengő pedig megint idegesítő volt. Ahogy azonban a sorban türelmetlenkedtem, a pultos lány pedig nem volt rá semmilyen tekintettel, ráébredtem, hogy vannak, akiknek nem én vagyok a középpontban. És milyen sokan vannak. Ez a lány is. Aki nem azért emlékezett rám, mint mások. A gazdag srác, vagy a helyes. Nem, én az idegesítő vendég voltam. Aki hétfőtől mellette fog dolgozni.

Azonban tekintve, hogy sehova sem akartam mozdulni, úgy döntöttem itt maradok. Valamiért megnyugtatott ennek a világnak a figyelése. A lány, aki mindenkire mosolygott, mintha semmi gondja nem volna. Milyen szerencsés.

Viszont reakciója páratlan volt, mikor egy fiatal, kifejezetten helyes fiú lépett be az ajtón. A vak is látta, hogy tetszik neki. Csak úgy festett, a srác nem. A fejlemények azonban megleptek. Ő is itt fog dolgozni? Arról nem szólt nekem senki. Majdnem helyesebb volt nálam. Meglepett fintorral meredtem kávémba és bekaptam egy falat fagylaltot. Pedig már majdnem megszoktam a gondolatot, hogy itt kell robotolnom suli után hétfőtől.

Kissé lehangolódva fejeztem be az evést, majd a pultra tettem a tálcám.

- Elnézést… kérhetnék még egy adag epres kekszet? Elviszem. – a lány csak bólintott és elővéve egy papírzacskót ügyes, fürge mozdulatokkal mérte bele az édességet. Mégis mennyi ideig kellene itt dolgoznom, hogy nekem is így menjen? Vagy majd én leszek az állandó mosogató? Elnézve a másik srácot, neki is kifejezetten jól ment a munka. Akkor én fogok sepregetni? Minden bizonnyal.

- Nem kell fizetnie! – állított meg mikor tárcámért nyúltam. – A tegnapiba bőven belefér.

- Nem rakta el?

- Nem, az adomány dobozba tettem a maradékot. – mutatott a ládára. Megvizsgáltam, majd elszörnyedtem.

- Macskákat menteni, micsoda világmegváltó terv. – morogtam és odaadtam a pénzt, csak lefagyva pislogott rám, én pedig távoztam. Bedobta a macskás dobozba. Megáll az eszem.

***

- Hát ezt nem hiszem el. – fakadtam ki.

- Minden rendben? – fordult hátra Taemin meglepetten.

- Ekkora egy… egy taplót. Hogy lehet valakinek ekkora egója? Hogy szállhat el így? Még csak nem is jóképű, hogy legyen mire büszkének lennie. – puffogtam elvéve a mosatlant és a vízbe tettem.

Lassanként elfogytak a vendégek, én pedig Taemin mellett kötöttem ki mosogatva. Kezeink néha összeértek a vízben, amitől vagy megijedtem, vagy rettentő zavarba hozott, de alapvetően csendben dolgoztunk.

- És mióta dolgozol itt?

- Csak pár hónapja. A nyár elején kezdtem el, de nagyon szeretem. Jobb, mint a Starbucks.

- Azt elhiszem. – bólogatott párat. – Még sosem dolgoztam kávézóban, de a főnök szívesen felvett volna. Szóval eléggé restellem, hogy nem jöttem be tegnap. – motyogta.

- Nahát, micsoda romantikus hangulat! – szólalt meg az említett főnök hangja a fülem mellett, mire felsikkantottam és arcon csaptam habbal. Nevetve törölte le. – Neked tegnap kellett volna jönnöd, fiam.

- Elnézést! – hajolt meg Taemin mélyen azonnal.

- Ha van valami nyomós érved…

- Sajnos a feledékenységemen kívül semmi. De nagyon élveztem a mai munkát, úgyhogy, ha esetleg mégis alkalmazna, azért nagyon hálás lennék.

- Egye fene. Kapsz egy esélyt, legyen gyereknap. Choanak is kell a segítség.

- Nagyon köszönöm. – hajolt meg ismét mélyen.

- Menjetek gyerekek, majd én befejezem ezt a párat, ami maradt. Choa, délben, Taemint pedig akkor egyre várom, ahogy korábban megbeszéltük. – meghajolva mentünk hátra és fogva a cuccom, el is indultam ki a hátsó ajtón.

- Megkérdezhetem merre mész? – sietett utánam. – Mármint késő van már, meg sötét és…

- Itt lakom negyed órára a belváros felé. – kuncogtam fel halkan.

- Akkor nem bánod, ha veled megyek? – ártatlan mosollyal ráztam meg a fejem, csendben indultunk el egymás mellett.

***

Kíváncsi voltam milyen lesz a munka, mégiscsak érdekelt valamennyire Taeyong kedvenc helye. Azzal viszont nem számoltam, hogy ennyire zavarban leszek. Tisztában voltam a külsőmmel, ahogy öcsém is, de az a lány, a mosolya, ahogy láthatóan zavarban volt, mégis bátran szólalt meg, ráadásul elég őszintén, levett a lábamról.

Egy ideig reménykedtem, nagyon reménykedtem benne, hogy felbukkan egy másik lány, akiről kiderül, hogy annak a nőnek a lánya, akibe apám bele van bolondulva, estére azonban világossá vált, hogy ez az a lány. Tehát Choa az, akivel fél mostohatestvér társak vagy mik leszünk. Nem tudtam mivel jár az élettársi kapcsolat a gyerekek tekintetében. Ezt a szívást…

- Hát itt vagyunk. – hangja zökkentett ki hazafele a gondolataimból. Egy eldugott kis társasházi bejáró előtt állt, majd mosolyogva felpillantott. Követtem tekintetét, egy cica kerek buksija nyomódott az első emeleti ablakhoz, majd két rózsaszín tappancs is társult hozzá. Ajkaim „O”-t formáltak a házikedvenc láttán.

- Szóval ezért lettél olyan ideges délután. – figyeltem a cicát.

- Igen. Az alapítványtól hoztam Pitypangot. Csak egy maréknyi megtépázott gombóc volt, aki folyton reszketett. – halvány, gyengéd mosolya láttán nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Nem lehet ez az a lány, aki tulajdonképp a mostohatestvérem lesz.

- Hát, így minden érthető. Akkor holnap találkozunk.

- Holnap péntek, igaz? – csak bólogattam. Holnapután szombat. Akkor pedig tuti nem fog már így mosolyogni rám, pedig milyen aranyos lány. Taeyongnak igaza volt. Én meg elpazaroltam egy napot.

Mosolyogva intettem neki és hazafele indultam. Jó húsz perc sétámba telt még.

- Na, milyen volt? – mosolygott Taeyong a vacsoraasztal mellől, apa is érdeklődve kapta fel a fejét.

- Jó volt. Kellemes a hangulata a helynek és Choa meg a főnök is nagyon rendesek és kedvesek voltak. Egészen családias.

- Ennek örülök fiam. Akkor nem fogod feladni, ugye?

- Nem apa. – terítettem le a szék támlájára a kötényt, amit hónom alá csapva cipeltem és én is leültem vacsorázni. Elég éhes voltam már a sok mosogatás után, meg is látszott az elfogyasztott mennyiségen. De régen éreztem ilyen kellemesen magam egy nap végén.

- És mit kell csinálnod?

- Egyenlőre mosogatni, hogy hamarabb végezzünk esténként és ne zárás után kelljen takarítani kezdeni, de majd sorban megtanulok mindent. – bólogattam párat. – De nincs baj ezzel, legalább megszokok sorban mindent.

- Örülök neki, hogy szimpatikus neked. Remélem a szombati kávézással is meggondoltad magad. – tekintetem Taeyongra vándorolt, mire csak pislogott.

- Miért nem mondtad el Choanak, hogy mi a helyzet? Hogy ez családi dolog.

- Nem tudtam hogy tehetném. Könnyű a legkisebbre rásózni a nagy melót. – fonta össze karjait, felsóhajtva túrtam hajamba, majd megköszönve a vacsorát lezuhanyoztam és visszavonultam. – Valami gond van, hyung? – dugta be Taeyong a fehér buksiját nemsokára.

- Mi lenne?

- Miért idegeskedsz így Choa miatt? – ült mellém az ágyra.

- Mert elbűvölő lány. Kedves, aranyos és ha szombaton szembesül ezzel az egész összeesküvés elmélettel, soha nem fog így nézni ránk, mint most. Te is kedveled, nem?

- De igen. – birizgálta a paplan sarkát. – Jó lenne egy olyan barát, mint ő. És úgy sejtem te tényleg kedveled. Úgy kedveled.

- Még nem tudom. De nagyon úgy fest. – borzoltam fekete tincseim közé kissé idegesen. – Rég voltam zavarban lány előtt legalábbis. – Taeyong halkan felkuncogott, majd kiment a szobából. Nem szerettem, ha így kuncogott. Olyankor mindig tervezett valamit abban a sunyi kis fejében, engem pedig a hideg rázott a gondolatra, hogy nekem is közöm lehet most azokhoz a világmegváltó tervekhez.

Sokáig olvastam ma este. Nem tudtam elaludni. Folyton azon járt az eszem, lesz-e bármi esélyem jó pontot szerezni Choanál azután, hogy megtudja, ő nem tudott csak erről a helyzetről. És apáék mit szólnak, ha bejelentem, randira viszem az új húgom. Abban ugyanis biztos voltam, hogy igen, randizni biztos akarok majd vele. Ha csak a kávézó asztaláig is jutunk munka után, akkor is.

Ilyen volna az első látásra szerelem? Mikor azonnal tudom, hogy akarom őt magam mellé? Mert akkor ez most egy nagyon nagyon szerencsétlen kis helyzet. Nem éreztem magam szerencsésnek a legkevésbé. Pedig anya szerencsepénze még nálam volt. Mégis kinek adhatnám? Choanak? Taeyong már beelőzött, de legalább nem csináltam teljesen hülyét magamból.

Valahogy csak majd lesz. Csak az a kevés szerencsém most álljon mellém. Inkább ejtem a wc-be a mobilom egy éven át havonta egyszer.

A szerencse forgandó

Reggel félig keresztben az ágyon, lábaim a falra téve keltem, összesen negyven perccel az ébresztőm előtt, szörnyű, kellemetlen, sőt gyilkos zsibbadásra. Nyöszörögve mozgattam elérzéktelenedett kis praclijaim, imádkozva mindenhez, amiben hinni lehet, éljék túl ezt. Alig tíz perc alatt elmúlt a zsibbadás.

Fél óra előnyre szert téve, – ami nem volt sok előny, ilyenkor kellett volna kelnem általában – a reggeli kávém mellett még egyszer átolvastam azt, ami tegnap sehogy sem ment abba az okos kis fejembe. És még mindig volt negyed órám, a bögre kiürülésével ugyanis érdeklődésem vesztettem a tanulás iránt.

Farmert, inget húzva és egy csinos nyakláncot feltéve kifésültem, felcopfoztam tincseim és még némi sminkre is futotta az időmből. Adtam reggelit a cicáknak, Abigél persze azonnal rohant táljához, Pitypangét pedig bevittem a szobámba, hogy az öreg, szürke perzsa szokás szerint meg ne egye kedvencem elől reggelijét.

Utána pedig rohantam a suliba.

A nap szokásosan telt, órák és szünetek váltották egymást, én pedig szerepemben maradva, külső figyelőként töltöttem az időm. Olykor mosdóban, evéssel, vagy csak az aktuális anyag átfutásával. Ez volt az utolsó évem a szabadulás előtt. A legtöbb vizsgám előrehozva letettem, így csak a legnehezebbek maradtak a csiga lassan közelgő év végére. Utána csak jó munkát kellett találnom. Talán teljes munkaidőben szeretett kis kávézómban. Nem fizetett rosszul a tulaj, egyetlen alkalmazottja lévén, - az is csak részmunkaidős voltam – nem kellett sok pénzt áldoznia, így jóval több fizetést kaphattam, mint máshol.

Dél volt, mikor elszabadultam az iskola nyomasztó, álmosító közegéből és bár fáradt voltam, úgy gondoltam majd a munkahelyen iszok egy kávét, százszor jobb, mint a bolti. Otthon csupán annyi időm volt, hogy rendbe szedjem magam, a szárítóról táskámba hajtsam mályvaszín kötényem és zsebembe rejtsem az új érmém, valamiért folyton rajta járt az eszem. És a szerencsén. Talán mégsem volt olyan szerencsétől mentes életem, mint két évig hittem.

Megsimogatva Pitypang különleges, pettyes bundáját, el is siettem otthonról, a mindössze negyed órányira lévő kávézó fele.

- Korán jöttél. – mosolygott rám a középkorú férfi. – Mármint hozzád mérten. – halvány mosoly jelent meg az arcomon és hátul lepakolva felvettem a kötényem, majd visszamentem előre. – És csinosabb vagy, mint szoktál.

- Reggel felébredtem hamar, mert elzsibbadt a lábam a fura alvási szokásaim miatt. – elnevette magát és elém tolt egy csésze lattét.

- Idd meg nyugodtan, aztán átveszed majd. Mennem kell be a városba, úgyhogy egyik szemed a munkán, a másik helyettem is magadon legyen.

- Igenis főnök! – motyogtam a bögrébe.

- És hamarosan két új részmunkaidős jön melléd. Nem szívesen veszem fel mindkettőt, de családi ügy az egyik. Egyikük ma jön négyre. Rád bízhatom, ugye?

- Azt hiszem. – bólogattam, mire elmosolyodott és levéve kötényét hátra ment, én pedig gyorsan elkortyoltam a kávém, amíg épp nem volt új vendég.

Azután kezdődött a mókuskerék. Türelmetlen vendégek, válogatósok, tanácstalanok, lekezelőek. Néha pedig egy-egy mosolygósabb anyuka, vagy fiatal.

Az idő repült négyig. Pontosabban negyed négyig. Annyira stresszelhettem az új részmunkaidős miatt, mint ő az első napja miatt. Legalábbis úgy éreztem. De eljött a négy, a várt vendég pedig nem.

És fél ötkor sem bukkant fel senki, pedig tekintetem szinte már lyukat fúrt a bejárati üvegajtóra.

- Nem hiszem, hogy a szerencse hamarabb sétálna be rajta, ha így figyeled az ajtót. – összerezzentem a vidám hangra, az a fiú állt előttem a pultra támaszkodva, akitől tegnap kaptam az érmét.

- Nem én… csak jönnie kellett volna ma egy részmunkaidősnek és…

- Tudom. A bátyám az. – nevetett halkan. – Minden bizonnyal szokás szerint feladta, mielőtt elkezdte volna. – meglepetten pislogtam rá. – Vagy titkolod, de őt vártad. – mutatott az ajtóra. Odakaptam a tekintetem, ismerős alak lépett be rajta, ismét türelmetlen lesve a csengőre, ismét napszemüvegem.

- Mintha valami filmben lenne vagy mi? – morogtam orrom alatt, a fehér hajú fiú pedig felkuncogott és illedelmesen arrébb húzódott. A vendég pedig végigmért mindkettőnket.

- Egy rendes munkás nem a kapcsolataival tölti a munkaidejét.

- Ma nem siet? Egy rendes vendég rendel, és nem tartja fel a munkást. – arcán apró fintor futott végig, de gyorsan rendezte vonásait.

- Adja azt, amit tegnap. – nézett félre, én pedig mentem az epres kekszért és a turmixért.

- Annyi lesz, mint tegnap. – megdöbbenve pislogott, én azonban csak kedvesen, de hidegen mosolyogtam. Utáltam az ilyen vendégeket.

- Tartsa meg az aprót, – csapott elém ötezret – magára fér. És ne feledje, bármikor kirúgathatnám magát, ügyeljen a stílusára! – viharzott el, mire vállaim leeresztve fújtam ki a levegőt és egyre pirosabb arcomra tettem a kezem.

- Nem beszélhetnék így a vendégekkel. – motyogtam magam legyezve.

- Ha engem kérdezel, megérdemelte. – kétségbeesetten, még mindig kezeim közé szorított arccal lestem a fiúra, mire felkuncogott. – Egyébként Taeyong vagyok. – nyújtotta nekem a kezét.

- Choa. – fogadtam el a barátságos gesztust.

- Ne idegeskedj miatta, kétlem, hogy holnapra emlékezni fog rá!

- Holnap is jönni fog? – kerekedett el a szemem.

- Általánosságban mondtam, ne vágj ilyen riadt arcot! – mosolygott vidáman. Még mindig hihetetlennek tartottam a megjelenését. Olyan, mint egy idol, vagy egy mesehős. – Egyébként… már tegnap meg akartam kérdezni, hogy lenne-e esély rá, hogy megiszol velem egy kávét, csak elég furcsa lett volna azután, hogy bolond srácként neked adtam a szerencsepénzt. – vakarta meg tarkóját mosolyogva.

- Hétköznap nem igazán van időm. – haraptam be alsó ajkam lesütve szemem. – De mondjuk egy szombati napon…

- Szombaton? Oké. – ragyogott fel tekintete.

- Hát… tudod, hol találsz. – mosolyodtam el zavartan, hevesen bólogatott párat.

- Akkor szombaton találkozunk. – nézett szét kissé elveszve, majd mosolyogva intett és kiment. Nem is vett semmit. Csak ezért jött ma?

A még mindig előttem fekvő ötezret beütöttem a gépbe és a visszajárót az adománydobozba szórtam. A cicamenhelynek jobban jön, mint nekem. Pitypangot is onnan hoztam, mikor a főnök előállt az ötlettel, hogy támogassuk a macskákat. Kicsit különc alak volt, de rendkívül kedves és jó főnök.

- Nem látok rajtad kívül mást mosogatni. – mosolygott este, mikor megérkezett.

- Nem jött el a munkaerőd. Az öccse volt itt elnézést kérni, amiért nem jött el. – tettem egy újabb poharat a szárítóra. Mellém beállva felgyűrte ingujját és besegített a munkába. Mint minden este.

- Tényleg az öccse volt itt helyette?

- Igen. Bár kétlem, hogy az elsődleges célja a testvére volt.

- Csaknem horogra akadt egy fiú a mi Choánknál? – nevette el magát. – Lassan vénkisasszony leszel, el ne szalaszd, még ha úgy is fest, mint egy tintahal és nyúlszájú. – csak elfintorodtam.  – De ugye minden rendben ment ma?

- Hát… volt pár fura arc, de nem történt semmi baj.

- „fura arc”? – robbant ki belőle a nevetés.

- A srác valami sznob chaebol lehet, nem tudom, de kirúgatással fenyegetőzött, miután azt kérte, mint tegnap, én pedig annyit kértem érte, mint tegnap. – halkan felkuncogott és folytatta a poharak elpakolását. – Tudom, hogy nem szabad így beszélni a vendégeinkkel…

- Nem kell mentegetőznöd! Nekem sincs türelmem az ilyen alakokhoz. Menj haza pihenni kisember! Holnap találkozunk, én meg befejezem a mosogatást. – csak bólogattam és fejet hajtva hátramentem, levettem kötényem és belehajtva a táskámba távoztam is.

Velem egy időben pedig egy másik alak lépett be a főbejáraton. Furcsállva pislogtam be az ablakon, de innen kintről úgy festett, ismeri a főnököm, így csak vállat vontam és hazafele kanyarodtam.

Anyu bibimbappal és szerető mosollyal várt, ma én sem vonultam, együtt ettük meg a vacsorát, bár kissé csendesen. Nem volt miről beszélgetnünk már évek óta.

- Elmosogatok én kincsem, elég neked a munkahelyen. – állt mellém, mikor leszedtem az asztalt.

- Régen mindig azt mondtad, csináljuk együtt… - sóhajtottam fel.

- Csinálhatjuk együtt is. – bizonytalan hangja hallatán fellestem rá kissé szétbomlott copfom alól, óvatosan mosolygott rám. Beharapva ajkam nyomtam mosogatószert a szivacsra és láttam neki a kevéske mosatlannak, anya pedig szorgosan törölgette őket. – Még mindig haragszol rám, amiért eljöttünk Kínából?

- Nem anya… szeretek itt, amennyire lehet. Szeretem Pitypangot, a munkámat, szeretlek téged. Mégis… tudom, hogy nem vagyok itt otthon.

- Sajnálom kicsim.

- Megértem, és talán jobb így. Talán ha teljesen önálló életem lesz és saját családom, lesz otthonom is. – lassan simított végig hajamon és megpuszilta fejem.

- Én is szeretlek kincsem. Aludj jól!

- Te is, anya. – bólogattam és a fürdőbe zárkózva gyorsan elvégeztem az esti teendőim, majd bebújtam az ágyamba. Tényleg nem érzem magam itthon, vagy ez is csak olyan, mint a szerencsétlenség? Vagyis végig tévedtem az érzéssel kapcsolatban.

***

Dühös léptekkel hagytam a hátam mögött a bíróság hatalmas épületét. Apám még bent volt és a családtagokkal, az őt támogató üzlettársakkal fogott kezet, anyám pedig ott állt mellette, mint mindig, szigorú manökenként.

Nem tudtam elképzelni senkit sem, aki nálam szerencsétlenebb lehetne a világon. Mindenünk megvolt. Szó szerint mindenünk. Nyaraló a karibi szigetvilágban, ház, szolgálók, a legújabb, legdrágább autók, nekem pedig arany életem volt magántanulóként. És alig kezdődött el a tanév, esélyem se lesz megúszni az iskolát.

Fogalmam sem volt, apám hogyan képzelte, meg fog úszni ennyi csalást, amiről mi mit sem tudtunk. Se anyám, se én. Anyám, néha úgy sejtettem, béranya hordott ki, azt a nőt elnézve. Nem csoda, hogy semmilyen ragaszkodás nem fűz hozzá.

„A szerencse forgandó” – Folyton ez járt a fejemben. Alig pár napja vágta a fejemhez az a srác, akinek elautóztam a barátnőjével. Mindenesetre, ezt a napot hivatalosan is gyűlöltem. Minden percét.

Iskola, átlagos kocsi és dolgoznom kell majd. A nagybátyám keze alatt. Nem elég, hogy dolgozni, a főnököm mindenről beszámol apámnak.

Mindössze azt a pénzt menthettük meg, amiről hivatalosan bizonyítani tudtuk, nem csalással szereztük. Átlagos család lettük. Átlagosak… Mint a fura lány a kávézóban, aki képes volt visszaszólni nekem. Más lány pirulva próbált volna kiszolgálni, vagy a csinosabb réteg esetleg flörtölni. Ő pedig ezen a hivatalosan is szar napon egyenesen az arcomba bámulva visszaszólt.

Csak reménykedtem benne, este, mikor visszamegyek nagybátyámhoz, nem lesz ott. A tárgyalásról elrohantam, délután pedig Jeongmin sietett vissza a kávézóba, így kénytelen voltam utána menni.

- Azt hittem sosem érsz ide. – nézett rám a mosogatásból.

- Ez nem a dolgozóid dolga lenne?

- Egy alkalmazottam, őt pedig hazaküldtem az előbb.

-  Miért? – értetlenkedtem.

- Mert egész délután egyedül dolgozott, és mert azt hiszem nem nőttél a szívéhez, mint vendég. Ugyanazt, mint tegnap?

- Emlékezett rá. – vontam vállat flegmán.

- Mert kiváló munkás, de ez nem jogosít fel rá, hogy bárkivel így beszélhess.

- Ne prédikálj nekem, nem vagy se az apám, se pap!

- De egy hét se és a főnököd leszek.

- Könnyítsük meg, mindketten tudjuk, hogy borzalmas leszek. Rúgj ki most! – reméltem, megteszi. Nem akartam dolgozni. Pláne itt.

- Hétfőn kezdesz, itt van a kötényed. Részmunkaidősnek egy jár, vigyázz rá. – elfintorodtam kaptam ki kezéből és csaptam hónom alá. – Egyre kell jönnöd, ne feledd! – mutatott rám, puffogva viharzottam el. Talán túlzás volt, csak mert dolgoznom kell.

Talán holnap, vagy hétfőn, vagy soha, még jobbnak fogom látni a helyzetem.

***

- Miért nem mentél be ma? – robbant be Taeyong az életem apró magánterületére kopogás nélkül. Próbáltam figyelmen kívül hagyni és tovább olvasni, amit elkezdtem.

- Miért mentem volna?

- Mert apa azt mondta kirak, ha nem kezdesz dolgozni, mert szerettél volna kávézóban dolgozni és nem mellesleg csinos is lenne a munkatársad. – sorolta ujjain számolva, felsóhajtva engedtem le a könyvet.

- Elhiszed, ha azt mondom, elfelejtettem?

- Nem. Úgy mentem el, hogy azt mondtam, ott találkozunk. – csak tanácstalanul pislogtam párat. – Taemin, el kell menned! Tudod, hogy apa barátnője ajánlotta a helyet…

- És pont ezért nem mentem el. – vágtam a szavába.

- Még nem is találkoztál vele. – túrt fehér tincsei közé. – Szombaton együtt akarnak kávézni.

- Tudom, ezért nem megyek el.

- Taemin, tudom, hogy anya még csak három éve ment el, de apának is kijár a boldogság, ha úgy érzi, kedveli ezt a nőt. Kérlek! – elveszetten néztem kerek szemeibe, majd felsóhajtva hozzávágtam a puha kötésű könyvet.

- Elmegyek…

- És a munka?

- Holnap bemegyek. Majd azt mondom elfelejtettem felírni a napot és rosszul emlékeztem. – büszke mosoly jelent meg arcán. – Taeyong?

- Hm?

- Apa tényleg el fogja venni azt a nőt? – csak vállat vonva bólogatott.

- Olyasmi. Élettársi kapcsolat, miattunk és a lánya miatt, vagy mi. – csak hajamba túrva bólogattam, az ajtó pedig percek múlva becsukódott. Van egy lánya. Legalább tíz évvel később, mint akartam, lesz egy húgom, vagy mim. Talán nem olyan rossz ez, mint ahogyan felfogom. Taeyong már tudja ki a lány. Elvileg szegénynek fogalma sincs, hamarosan két fiút varrnak a nyakába a szüleink. Azt hiszem kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb.

Szerencsepénz (prologue)

Mit jelent szerencsésnek lenni? Mindenki számára mást, minden bizonnyal. Legalábbis részben. Valaki már akkor szerencsésnek tartja magát, ha egy szorult helyzetből megmenekül, van, akit a pénz tesz szerencséssé. Van, akit a szerelem. Van, hogy az utóbbi kettő egymással jár kéz a kézben.

Elvégre mindenki csinos, sportos, irigylésre méltó lányra vágyik, de akinek nincs pénze, legalább is elég, nem szerez ilyet. De a csinos, sportos, irigylésre méltó lányokból is csak a butácskák szállnak a pénzre. Az okos lányok egyetemre mennek, karriert építenek, saját pénzt szereznek.

És vannak azok a lányok, akik átlagosak. Szereznek majd egy átlagos, koruk béli, számukra bárkinél helyesebb párt, szülnek pár kis csemetét és boldogok lesznek. Boldogabbak, a pénz körül döngicsélőknél, míg nem találják szembe magukat velük. Akkor majd csúnyának, igénytelennek, szerencsétlennek érzik magukat, esetenként kicsit lustácska férjüket, az életüket.

Az aprócska, pozitív Chow szerencsésnek érezte magát, minden év minden napján, tizenhét éven át folyamatosan. Akkor döntött édesanyja úgy, szörnyű gyászban, egy családapát elbúcsúztatva, megsiratva, hogy hazafi szülőföldjére magával szerencsés lányát, hogy új életet kezdjenek. Itt szakadt meg Chow szerencséje.

Szöulban új nevet kapott, Choa, és bármennyire hasonlított a kettő, nem szerette. Új iskolájában pedig ő lett az a lány, akivel senki sem beszélt. És ő sem beszélt senkivel. Nem akart. Anyukája eltávolodott tőle, vagy ő szeretett anyukájától, folyton csak szomorú volt, az iskola melletti munka pedig minden energiáját felőrölte.

Ezzé váltam én tizenkilenc éves koromra. Egy szürke, teljesen átlagos, boldogtalan kamasszá, aki iránt maga a jó hírű halál sem érdeklődött volna. És nekem, szürke kisegérnek, fogalmam sem volt arról, körülöttem mások is szenvednek el kudarcokat, változnak meg életek és sorsok. Pont úgy, mint nekem.

- 2050 lesz. – néztem az előttem toporgó vevőt, aki már eperturmixát szorongatta, majd csak elém szórta a pénzt, hogy eladó lévén gyorsabban válogassam ki. Felszusszanva kiválogattam a pénzt és mosolyogva fejet hajtottam a fiatal hölgy előtt, aki eltéve pénzét elviharzott. – Jó napot, mivel szolgálhatok?

- Egy gyömbéres teát kérnék, jég nélkül. Három deciset.

- Valami mást?

- Nem, köszönöm. – mosolygott rám a fiatal fiú. Biccentettem és kivéve a hűtőből a kancsót, kiöntöttem egy szép üvegpohárba a teát. Minden pohár egyedi darab volt a kis, hangulatos kávézóban, ahol fél éve dolgoztam. Felüdülés volt a nagy, belvárosi hely után.

- 1115 lesz. – pötyögtem be a gépbe, a fiú pedig elém tette az összeget és egy plusz érmét. Egy kicsi 50 wonost.

- Tartsd meg, szerencsepénz, ha pedig valakinek jobban kell, add tovább! – mosolyodott el, kíváncsian vizsgáltam meg az érmét, valóban különleges darab volt. Azonban nem sokáig csodálhattam, jelzett a bejárati ajtó feletti kedves kis csengő, a belépő alak pedig fintorogva nézett fel rá. Sietve rejtettem a kötényem kis mellzsebébe a pénzt, majd kihúzva magam, vártam a vendéget.

- Jó napot, miv…

- Egy csokoládés turmixot kérek sok jéggel és tíz dekagramm epres kekszet, elvitelre. – lefagyva pislogtam, amiért a szavamba vágtak. – Haladna? Sietek. – hevesen bólogattam és azonnal papírzacskóba mértem a kekszet, majd betettem a turmixba a kakaós szirupot, a csokoládés kekszet, a sok jeget, meg a tejet, majd pár pillanat alatt műanyag pohárba töltöttem az italt és a keksz mellé tettem.

- 4500 won lesz. – néztem rá, napszemüvegétől nem sok látszott belőle. Míg elővette kártyáját, csendben figyeltem. Halványkék ing, elegáns, fekete farmer, sportos alkat, a kocsi kulcs alapján pedig egy Ferrari boldog tulajdonosa. Nem mehetett rosszul a sora. Orrom alá dugta platina kártyáját, lehúzva az összeget nyújtottam is vissza. – Viszlát… - motyogtam a szó nélkül elszelelő alak után pislogva. Ekkora bunkót.

Este fáradtan csoszogtam be a lakásba, a kulcsaim pedig a tálba dobtam a zsebkendőkre és lerúgva szakadozott, mégis kedvenc tornacipőm, becsoszogtam az otthonos kis lakásba. Macskám, Pitypang szorosan a nyomomban ügetett a konyhába, ahol Abigél dorombolt az éppen zúgó mikrosütőn.

- Szia kincsem! – nyomott anya puszit a homlokomra, majd kivette az említett gépből a gőzölgő pizza szeletet.

- Köszönöm. – vettem el a tányért álmos mosollyal és lábam körmesztő háziállatom hónom alá csapva az íróasztalomig meg sem álltam. Ideje volt tanulni holnapra.

Miközben könyvem felett támasztottam a fejem és Pitypang a pizza meghagyott sarkát rágta, kezembe akadt a különleges kis szerencsepénz és a fehér hajú fiú, aki adta. Olyan volt, mint egy élő anime szereplő, szénfekete szemeivel. Bizonyára annyira szerencsétlennek festettem, hogy úgy érezte, nekem kell adnia az érmét. Nyögve túrtam karamellszín tincseim közé és lefejeltem az asztalt, meg nyitott könyvem. Ma már úgy sem fog semmi a fejembe menni. A pénzérmét kincses dobozomba rejtettem, ahol őriztem egy igazolványképet apáról, anya eljegyzési gyűrűjét, melyet a szemétből csempésztem ki és egy, a nagyitól kapott, már kopott ezüstláncot egy négylevelű lóherével, amiben a monogramom volt. Évek óta nem hordtam. Itt lelte hát helyét a kis érme, én pedig egy sietős zuhany fogmosás kombó után bugyit húzva bemásztam folttakaróm alá és leoltva a villanyt, Pitypang dorombolását hallgatva aludtam el percek alatt.