Szappanopera II.

Mint minden szombaton, kilencre értem a kávézóba, miután enni adtam Pitypangnak otthon. Anya korán elment, legalábbis szombathoz képest korán, nem érdekelt, nem zavart, ha randizni ment. Kinőttem abból a korból, mikor azt hittem, ha a halál beáll kettő ember közé, továbbra is hű szerelmesek maradnak. Anyának pedig joga volt boldogan továbblépni.

A főnök mosolyogva fogadott, várt a szokásos reggeli a mogyorókrémes croissanttal és az isteni kávéval. Hálás mosollyal támaszkodtam a pultra és kezdtem neki a reggelimnek. Nem sokan néztek még be, amúgyis felhősebb nap volt, minden bizonnyal sokan otthon lustálkodtak, vagy már dolgozni voltak.

Taemin is nem sokkal utánam érkezett, mosolya megmelengette szívem, mire főnököm vigyorogva bökött oldalba. Morogva fenyegettem az üres csészémmel és a mosogatóba csúsztattam az edényeket.

- Vigyázz azzal a vigyorral! – morogtam a férfinak ellépve mellette, ismét a pultra támasztva magam, vendégekre várva.

- Az arcotokra van írva mennyire tetszetek egymásnak. – kuncogott mellettem, csak a szemem forgattam. A világ legkotnyelesebb főnökét fogtam ki.

Szinte semmi mozgás nem volt ma a kávézóban. Néhány vidám kis társaság, család, pár megfordult, beszélgetve, egy-egy kávé mellett, de ezeken kívül szinte semmi dolgunk nem volt. Az viszont feltűnt a semmittevésben, Taemint igencsak kedvelték a női vendégek. Mégis mennyire lehet vonzó, ha nekem is felkeltette a figyelmem? Az idő előrehaladtával a fiú azonban mind idegesebb lett. Folyton az órát, vagy az ajtót leste, ideges, megnyugtatónak szánt mosolyokat küldött felém. Értetlenül álltam a dolog előtt, Taemin roppantul furcsa volt ma.

Dél elmúlt nem sokkal, mikor a csengő hangjára kaptam fel a fejem, végre volt valami mozgás. Egy férfi lépett be, nyomában Taeyonggal, gondoltam az édesapja lehetett. Taemin épp mosogatott, de Taeyong mosolyogva intett nekem. Ugyanolyan feszült volt az arca, mint a bátyjának. Talán a családban történt valami. Bizonytalanul intettem neki, majd felvéve felhőtlen, munkás mosolyom, az elfoglalt asztalukhoz oldalogtam.

- Jó napot, mit hozhatok? – mosolyogtam a férfira érdeklődve, majd kérdő pillantást vetettem Taeyongra, csak félrelesve behúzta a nyakát.

- Egy erős feketekávét kérek és valami kevésbé édes süteményt. Ne legyen tömény, magára bízom, ön jobban ismeri ezeket az édességeket. – csak bólintottam és ismét Taeyongra szegeztem a tekintetem, de az itallapba feledkezett.

- Egy banános shaket kérek és pár darab csokis kekszet. Köszönöm. – motyogta, értetlenül pislogva totyogtam vissza a pult mögé, elkészíteni a dolgokat. Mire lefőtt a kávé, összeturmixoltam a banánt a tejjel és a mézzel, majd tányérra tettem a csokis kekszeket és egy gyümölcsös túrótorta szeletet. Eper, kiwi és banán volt rajta csinosan elhelyezve, nem volt túl édes sem.

- Parancsoljanak! – tettem le a tányérokat a vendégek, a férfi vidám mosollyal bólogatott.

- Kérem ne menjen el, a hölgy akit még várunk, épp most fog ideérni! – csak elmosolyodva bólintottam, kedves férfi volt.

- Ap… izé, majd én rendezem a rendelését! – termett mellettem Taemin szinte a semmiből feszülten, értetlenül mértem végig a szétszórt, zilált fiút. Nem ismertem igazán, de nem gondoltam, hogy ilyen is tud lenni.

- Ugyan fiam, biztos nem megterhelő a hölgynek. – éppen elmosolyodva megnyugtattam volna Taemint, hogy minden rendben, mikor szólt a csengő az ajtó felett. Odakaptam a tekintetem, hogy szemügyre vehessem az idegeskedés tárgyát. Édesanyám csinos zöld ingben és fekete szoknyában lépett be a helyiségbe, mosolya ragyogó volt, nekem pedig a padlót súrolta az állam. Nagyon régen nem láttam őt ilyennek. Számmal az anya szót formáltam, de a nő nem rám mosolygott. Elnézett mellettem, pontosan a férfira. Összevontam a szemöldököm és mély gondolkodásba estem. Anya ezzel a pasival randizna? De miért voltak ilyen idegesek Taeminék? Hiszen ezzel alapjáraton semmi baj sincsen. Örülniük kellene, hogy két felnőtt ismét tud boldog lenni.

- Szia kincsem! – mosolygott rám szégyenlősen anya, miután egy puszival üdvözölte a férfit és leült mellé. – Nos… - kezdett bele, mikor nem válaszoltam semmit, csak vártam. Azért voltak kérdéseim. – egy ideje már randevúzom édesapátokkal, – lesett a fiúkra, ezek szerint velük is most találkozott először. – és eddig nem igazán találtunk alkalmat arra, hogy megismerhesse egymást a két család. Meg szerettünk volna biztosra is menni. Elvégre… - elpirulva lehajtotta fejét, csak csendben vártam. Én semmiről sem tudtam.

- Elvégre tervezzük, hogy hamarosan egybekelünk és összeköltözünk. – szemeim teáscsésze nagyságúra nőttek. Úgy festett ez rajtam kívül senkit sem lepett meg. Mindenki tudta volna?

- Sajnálom, hogy nem szóltam eddig…

- Nem. – tettem fel a kezem, hogy ne folytassa. – Ez mind oké, szép és jó. Nem zavar, ha apa halála után továbblépsz és próbálsz újra boldog lenni, tényleg nem zavar. Felnőttem, tudom, hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt kamasz fejjel hiszi az ember. Nem hibáztatlak, de hogy nem voltál képes időben szólni erről… az, az szégyen. Szóval ezért voltál megint kedves velem, igaz?

- Kicsim, dehogy, én…

- Nem kell megmagyaráznod. Évek óta elzárkóztál előlem az elmúlt napokig. Féltél, hogy kiborulnék, igaz? Nem fogok. Nem zavar, ha hozzámész ehhez a láthatóan kedves és rendes emberhez, de igazán mondhattad volna. Vagy, hogy a közeljövőben elköltözünk. Vagy, hogy lesz két testvérem. – mutattam határozottan a fiúkra. – Akkor talán nem flörtölök a leendő bátyámmal. Tíz perc szünet. – lestem a főnökre a pult mögött.

- Choa… - motyogta anya, de csak letéptem a nyakamból a kötényem és kivágtáztam az üzlet ajtaján. Ma még engem is idegesített a csengettyű vidám kis hangja. Utam azonban rövidke volt, egyenesen egy széles mellkasnak rohantam, amit puha szürke póló borított. Azonnal felkaptam a fejem, hogy elnézést kérjek, de az arc láttán egyáltalán nem állt szándékomban. Így is éreztem a könnyeket, amiknek csak másodpercek kellettek. Nem akartam, hogy ezért is legyen oka belém kötni ennek a tuskónak. Tekintete kíváncsian kutatta az enyémet, halkan, bizonytalan hangon szólalt meg.

- Jól vagy? – egy pillanatra meglepett, de a cinikus nevetés azonnal a torkomra tört. Ez az ember mellkason öntött forró kávéval, lenézett, megalázott és semmibe vette az otthontalan cicákat. 

- Nagyon érdekelhet. – léptem egyet hátra és épphogy nem nekiütközve, elszáguldottam mellette. Meg sem álltam, míg nem kapkodtam a levegőt a rossz lélegzéstől és oldalamra szorított kézzel, lihegve megálltam egy park közepén. Még potyogtak szememből a könnyek, elkeseredetten huppantam le egy padra. A felhős nap miatt itt is alig volt valaki. – Miért mentél el? – suttogtam felnézve az égre, majd kezeimbe rejtettem égő arcom. – Azóta minden csak olyan bonyolult lett. Miért kellett lejönnünk Kínából? Hát nem volt elég nagy az az ország? Itt nincs helyem… - suttogtam tehetetlen megtörölve kézfejemmel arcom, semmit sem ért, csak nagyobb felületen töröltem el a könnyeket. Szerencse, balszerencse. Egyik sem létezett. Minden csak bonyolult vagy egyszerű volt.

Pontosan nyolc perccel később feltoltam magam és pólóm szegélyébe törölve arcom, újra felgumiztam hajam egy szoros copfba és mély levegőt véve, kiegyenesítve hátam, visszaindultam a kávézóba. Ahogy közelebb érve láttam, még mind ott vannak és Taemin is velük ül az asztalnál, dacosan szorult ökölbe a kezem. A csengőre ügyet sem vetve, felkaptam kötényem és besétáltam a pult mögé. Éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket, de elnéztem mindenki mellett.

- Choa… kincsem, szeretnénk, ha leülnénk közénk! – jelent meg mellettem anyám, vagyis előttem, de csak felciccentem.

- Hogy olyanokkal legyek, akik hazudtak nekem? Elnézést, egyedül az édesapa nem hazudott nekem. – anya dühösen nyitotta szóra a száját, de valaki megelőzte.

- Elnézést, de nem kéne feltartania az itt dolgozókat! A hölgy amúgy is csapnivaló munkaerő, pimasz, tiszteletlen és igénytelen, én pedig szeretnék végre rendelni. – anya hápogva lépett oldalra, én pedig haragosan meredtem az engem megvetően végigmérő fiúra. Gyűlöltem őt is. Mostantól hivatalosan.

- Mit adhatok? – kanyarítottam arcomra nyájas mosolyt, mint amilyennel a farkas mosolyog az ártatlan bárányra, bizonygatva, nem fogja bántani.

- Még egy lattét és epres kekszet. – fintorogva vettem el az üvegpoharat tőle, ügyelve, nehogy hozzáérjek és elfordulva a mosogatóba tettem, majd nekiálltam az új latténak. Közben ismét eleredtek könnyeim, ajkam harapdálva próbáltam visszanyelni őket, nehogy belesírjak a vendég italába, akkor ugyanis olyan balhét csinálna őt ismerve… Egy koszos konyharuhába fojtva a bánatom sikerült elnyelnem a sírást és lenyelni a sértések miatti békát, majd elé tettem a kávét és a kekszét.

- Menj haza Choa! – jelent meg mellettem a főnök átkarolva vállam és finoman megrázott.

- Nem akarok. – suttogtam lehajtva fejem. Néhány kósza tincs pedig arcomba hullott. – Otthon csak rosszabb lenne.

- Akkor levegőzz kicsit, vidd ki a szemetet! Tíz percig meg ne lássalak! – engedett el óvatosan. Végig éreztem hátamban aggódó tekintetét, míg elcipeltem a fekete zsákot.

***

Bár az az ember voltam, aki jót mulatott mások gondja felett, arra gondolva, milyen szerencsés is ő maga, a lányt figyelve nem tudtam magamban mosolyogni rajta. Az pedig, hogy láthattam, ahogy egy igazi anya dühösen szóra nyitja a száját, csak mert sarokba szorította a gyereke, egyenesen felháborított. Nem volt joga leteremteni azt a szegény lányt, mikor láthatóan ilyen megviselt volt. Jobb ötlet híján, meg, mert nem voltam túl kreatív, csak önmagam adtam. Talán hiba volt. Bár az elsődleges veszély elhárult és az asszony dühösen meredt rám, de nem szólt, láttam, ahogy a háttal álló lány válla megremeg, majd szinte egész teste megfeszül. Akaratlan is megsirattam valakit. Ez pedig elég rosszul esett. Elszoktam attól, hogy foglalkoztasson mások lelki világa. Még a húgomé sem izgatott, pedig őt foggal, körömmel védelmeztem másoktól. Másoktól, akik olyan gerinctelenek voltak másokkal, mint én.

- Belesírt a kávémba. – bámultam a pohárba, mikor nagybátyám tanácsára eltűnt az ajtó mögött a hatalmas zsákkal. Egészen addig követtem a tekintetemmel, ameddig csak tehettem. Annyi volt már a rovásomon, hogy esélytelen lett volna bocsánatot kérnem tőle. Volt, hogy az emberek minden esélyüket ellőtték. Mint én ma.

- Lehetne benned egy kis empátia. – morogta a férfi, csak megingattam a fejem.

- Már elnézést! – szólalt meg mellettem hirtelen egy női hang, mire odalestem. Choanak igencsak csinos anyja volt. Kora ellenére, ami lassan látszott arcán, vékony, elegáns nő volt. Főleg ebben a szettben. Ha tíz évvel fiatalabb lenne… Őrült vagy Jongin. Állította meg a hang a gondolatokat a fejemben. – Mégis kinek képzeli magát, hogy így beszéljen a lányomról?! Choa rendes, illedelmes, tisztelettudó lány, ellenben magával. És ne merészelje még egyszer becsmérelni a megjelenését! Az előírtak szerint öltözködik a kávézóban és így is egy csinos, remek lány. Ha magának nem tetszik, ne nézzen rá! – nem jutottam szavakhoz, hiába próbált önérzetem visszavágni. – És amúgy sem tudom, mire van így magával. – húzta el a nő a száját, mire nagybátyám halkan felkuncogott, azt kívántam bár megfulladna. – Nem kifejezetten vonzó alkat, a pénzén kívül minden bizonnyal nem sok izgalmat találnak önben a nők. Szóval még egy becsmérlő szó a lányomra és…

- Elég lesz mostmár! – állította meg egy gyengéd hang, a hanghoz pedig egy magas férfi tartozott. A nő a kedves parancsra csak sértetten meredt rám, míg a férfi magához nem ölelte. – Ne egy idegenen töltsd ki a csalódottságod! És ne haragudj Choara! Igaza van, ez a mi hibánk volt. – simogatta párja zöld ingbe rejtett hátát a férfi, engem méregetve. Jobb ötletnek láttam lelépni, így a pénzt nagybátyám elé téve el is oldalogtam onnan. Ahogy a sarokról visszafordultam, láttam, hogy a hátsó ajtó előtti lépcsőn két alak gubbaszt. Az egyik Choa lehetett, a másik a kötényből ítélve Taemin. A fiú óvatosan nyúlt a lány arcához és levette azt a kis árcímkét, ami még a konyharuháról ragadt Choa arcára. Nekem is viszketett a tenyerem, hogy megtegyem, de vagy ő, vagy az anyja ölt volna meg érte. Felsóhajtva ballagtam haza, furcsa volt ez a nap.

Bár még csak délután volt, otthon úgy döntöttem, hasznos lenne venni egy alapos zuhanyt és hosszan áztatva magam a kellemes víz alatt, kimostam a samponnal minden gondot a fejemből, legalább ideig óráig. Ugyanis a szobámban állva egy szál boxerban, a tükörben szemlélve magam, újabb gondjaim támadtak. Tényleg nem volnék vonzó? Elsőre gunyoros mosollyal elhessegettem a gondolatot, de az befészkelte magát a fejembe. A nő szavai, a tény, hogy Choa egyetlen sem pillanatra festett úgy, mintha tetszene neki, amit lát, pedig ugyanolyan lánynak tűnt, mint a többi, abból ítélve, ahogyan Taeminre nézett.

- Még csak nem is helyes… - ejtettem le vállam elkeseredetten. Halk kuncogás zökkentett ki magánszámomból. – Mégis mi van? – meredtem húgomra haragosan. Mosolyogva sétált be mellém és megbökdöste hasam, sértetten tettem oda a kezem.

- Mégis kinek akarsz ennyire tetszeni, hogy a tükör előtt siránkozol? Még egy lányt sem akartál ennyire.

- Senkinek nem akarok tetszeni. – motyogtam félrelesve.

- Talán edzened kellene…

- Semmi baj nincsen velem! – néztem rá hisztisen. – Táncolok és az elég sport nekem.

- Nem sok lányt vonz ez az édes puha kis pocak. – bökött meg megint, majd kuncogva magamra hagyott. Csak még csalódottabb voltam. Semmi nem volt a kezemben jelenleg, ami legalább hasznomra vált volna. Egyáltalán mit akartam? Azt sem értettem miért visel meg egyetlen, teljesen átlagos, igénytelen, bunkó lány véleménye. Pontosabban az, hogy nem vett észre.

- Nincs is pocakom. Csak nem izmos. – bökdöstem meg hasam felsóhajtva. – Legalábbis nem annyira. – inkább elfordultam a tükörtől és letelepedtem laptopommal az ágyamra. De nem találtam semmit, ami lekötött volna.

***

Már akkor rossz előérzetem volt, mikor Choa gyanakodva meredt rám napközben. Biztos voltam benne, semmi nem lesz gördülékeny ma. Semmi. És nem is tévedtem egy picit sem. Láttam szegény lányon, mennyire megbántódott. Szavainak pedig kemény igaza volt. És talán nekem sem kellett volna flörtölnöm vele. Bár belátásom szerint annyira ügyetlen voltam benne, hogy észre sem vette próbálkozásom. Ezek szerint de, legalább erre fény derült.

Aggodalmasan vártuk őt vissza mind, mégis önző módon úgy gondoltam, én aggódtam érte a legjobban. Pedig édesanyja ott térdelte ujjait végig a mellettem levő széken. Egyetlen oka volt, hogy nem fordítottam minden figyelmem Choa várására, muszáj volt fenyegetően méregetnem Jongin hátát. Soha nem éreztem ilyen mértékű ellenszenvet senki iránt sem. Hogy Choa miatt volt-e, vagy tényleg tudtam ennyire utálatos lenni, fogalmam sem volt. Bár inkább az elsőre tippeltem. Amit tegnap tett vele, arra nem volt bocsánat.

Azt hittem Choa soha nem ér vissza, de nem mertem őt megközelíteni. Rám is joggal haragudhatott, amiért nem szóltam neki és a gondolat, hogy tényleg haragszik, rosszul esett. Nem mertem volna elmondani neki semmi esetre sem. Hát csendben néztem végig, ahogyan Jongin ismét így beszél vele, Taeyong óvatosan fogta meg csuklóm, apám pedig furcsállva meredt rám. Eddig soha életemben nem mutattam agresszió jeleit senki felé az öcsémen kívül. Szerencse, hogy testvérem biztatóan szorongatta kezem az asztal alatt, szívesen lekevertem volna párat annak az arrogáns seggfejnek. De helyettem is megtette szavakkal leendő nevelőanyám. Érdekelt volna, vajon Choaban is van-e ennyi harciasság. Akkor esélytelennek éreztem volna gyenge kis bocsánatkérésem, amit elterveltem.

- Menj már utána! – lökött meg Taeyong vállával, a becsukódó hátsó ajtó fele bökve állával. Idegesen szusszantam fel és az anyuka szidalmait hallgató Jongin mellett elsurranva kiléptem a szabadba. Szerintem se volt helyes a srác.

- Szia… - motyogtam a lépcsőn ülő Choa mellé ülve, nem nézett felém. – Megértem, ha most rám is haragszol…

- Persze, hogy haragszom. – szakította meg erőtlen próbálkozásom. – Mennyibe fájt volna elmondanod, hogy az apád az anyámmal randizik?

- Első nap még nem voltam benne biztos, hogy te vagy az. Most láttam először anyukádat és nem igazán hasonlítasz rá.

- Még szerencse. – horkant fel gúnyosan.

- Tegnap pedig olyan jól éreztem magam veled, míg az a bunkó el nem rontotta. Két okom is volt megtartani a titkot magamnak. – tördeltem ujjaim picit. Keze automatikusan mozdult és fogta le enyéim.

- Nem jó hallgatni és neked se tesz jót ha idegességedben csinálod. Én sem mondtam volna el neked, ha én tudom előre az igazat. – sóhajtott halkan, lejjebb hajtva fejét. – Csak olyan elárultnak érzem magam. – halvány mosollyal nyúltam arcához és szedtem le róla a címkét.

- Senki sem akart megbántani, csak meggondolatlanok voltunk. Apa Taeyongra akarta bízni, hogy szóljon neked a találkozóról, meg a helyzetről. Anyukád pedig joggal félt a véleményedtől. – néztem arcára kíváncsian. Nehéz lesz ez így. Imádni való pimasz ívű kis orra fintorba torzult egy pillanatra, de hamar megenyhült arca. Csinos kis arca. Ki kellett volna vernem a fejemből a gondolatokat róla, amint biztos voltam benne, ő lesz a testvérem. Most meg talán még erősebbek voltak. Meg akartam őt ölelni és megvédeni mindentől és mindenkitől. Szerettem volna titkos kis pillanatokat vele, összenézéseket, amiket csak mi érthetünk. Ezek az elérhetetlen kis kívánságok pedig ezekben a percekben fogalmazódtak meg bennem, pont mikor pontot kellett volna tennem vonzalmam rövid kis útjának végére. Igazságtalan volt velem az életem.