2016. július 11., hétfő

Szappanopera


Reggel Taeyong ébresztőjére keltem. Morogva fordultam át másik oldalamra. Utáltam a vékony falakat. Még volt majd egy órám, míg nekem is kelnem kellett. De hiába forgolódtam az ébresztő után, sehogy sem volt jó és nem tudtam visszaaludni. Nyöszörögve csaptam le magamról a takaróm. Még épphogy ősz volt, de már elegem volt az egész iskola témából, a korán kelésből, mindenkiből.

Morcosan, hajamban turkálva csoszogtam ki a konyhába, öcsém épp a reggeli müzlijét tömte amúgy is telinek tűnő pofazacskójába, úgy festett késésben van.

- Meg fogsz fulladni. – mormoltam miközben vízzel töltöttem fel a kávéfőzőt és belepottyantottam a résbe kedvenc ízemet rejtő kapszulámat.

- Nem is. – motyogta lenyelve a hatalmas falatot és a mosogatóba rakva a mosatlant, eresztett rá némi vizet, majd egy gyors „szia”-val el is vágtázott. Csendben vártam meg lassan elkészülő kávémat.

Megiszogattam az éltető italt és kényelmesen ruhát válogatva egy szaggatott farmerbe és fekete V nyakú felsőbe bújtam. Elvileg ez jó lesz délutánra is. Rendbe szedtem még kócos hajam is, majd elpakolva a cuccaim, nem felejtettem el a kötényemet sem. Még csak egy újabb rossz pont hiányozna.

Időben értem a suliba kivételesen és elfoglalva a helyem a padomban, kibontottam bolti kávém. Még egy ilyen és teljesen ép leszek.

- Szeretném bemutatni nektek az új osztálytársatokat diákok! – vágott bele a tanárunk, mikor a csengőszó még el sem halt a távolban. – Eddig magántanuló volt, így elvárom a megfelelő figyelmességet és bánásmódot az osztálytól felé. – Kérlek, mondj pár szót magadról! – terelgette maga elé a szőke fiút, aki eddig igyekezett beleolvadni a környezetébe maga mögött. Olyan ismerősnek tűnt nekem.

- Kim Jongin vagyok… veletek egykorú. Átlagos tanuló. Nincs szükségem kiemelkedő figyelemre, ha kérdezlek, válaszoljatok, mást nem kérek, se felesleges beszédet, se különleges bánásmódot!

- Ülj… ülj oda Taemin mellé fiam…! – motyogta a meglepett tanár és igyekezve összekaparni gondolatait, felvette az óra fonalát lassanként. Új osztálytársam levágódott mellém és mellkasán összefonva karjait hátradőlt. Fuldokoltam parfümjétől egész órán. Bezzeg a lányok nem győztek forogni hátrafele. Nem is helyes, fogalmam sem volt mi tetszik nekik benne. Minden lány bukik a bunkó, magabiztos pasikra? Akkor sosem lesz barátnőm.

Szünetben éppen kávém bontogattam, mikor a srác meglökött.

- Hol a büfé? – sötét tekintettel bámultam a combomon terjengő kávéfoltot. – Hallod? Kérdeztelek.

- Kérdezz mást! – szűrtem a fogaim közt. Minden lány rosszallóan nézett rám, a mindenkivel kedves Ayane is. Nem érdekelt, az ölembe lökte a kávém és le se szarta.

- Téged kérdeztelek. Válaszolj!

- Találd meg. – morogtam hajam alól fellesve rá.

- Taemin, miért kell neked mindig bajt keverned? – szólalt meg Ayane rosszallóan, csak haragosan lestem rá. – Gyere, megmutatom hol a büfé! – lépett Jongin mellé.

- Nem kell megmutatnod. Tanulja meg, hogy attól várják a választ, akitől kérdezték. – állt fel a srác, hátha hatást ér el vele. Magas volt, de nem túl vállas.

- Mert mi lesz? – álltam fel én is. Már tudtam honnan ismerem a srácot. Ő volt az, aki miatt Choa úgy kikelt magából tegnap. – Tudod mit? Nem tudom hol van a büfé. – mormoltam és elsétálva mellette a szekrényemhez tartottam. Pontosabban Taeyongéhoz. Szünetekben mindig ott volt.

- Hyung! – mosolyodott el.

- Ugye ma is van nálad még egy nadrág, mert olyan rendes srác vagy?

- Persze, de mi történt?

- Baleset. – legyintettem és mikor a kezembe nyomta a famert, felborzoltam haját, majd elvonultam a mosdóba. Taeyong megmentett. Jövök neki eggyel.

***

Az iskola hamar eltelt, mint minden nap. Nem volt különösen érdekes, de mivel szokásos fontos óráim után szabad is voltam, otthon megetettem a macsekokat, kicsit játszottam az elém rohanó kis Pitypanggal, majd elindultam a munkába. Kifejezetten korán odaértem.

- Egyre hamarabb jössz és ma már szoknya van rajtad. Nem adok fizetésemelést, ha ebben reménykedsz. – nevetve ingattam meg fejem, belekortyolva kávémba.

- A helyzet a következő. Ma Taeminnel vagy, munkaidőben nem smárolunk, holnap egyedül leszel, hétfőn pedig jön az új fiú. Jonginnak hívják. Rendes gyerek, de figyelni kell rá, igyekszem mindig itt lenni majd az első pár hetében. – csak bólogattam, megértettem. – Jók legyetek! – intett nekem végül és levéve köpenyét, ment is hátra.

Egyedül kezdtem meg a munkát, Taemin pedig valamivel később, de időben érkezett. Felkapva kötényét mellém is lépkedett. Egyenlőre még nem voltak sokan.

- Minden rendben? Idegesnek tűnsz. – lestem rá. Halványan mosolyodott el, majd nemet intett fejével, elhessentve a kérdést.

Hamarosan belendült a munka és ahogy mindketten dolgunkra siettünk, egyre több kis beszélgetés kelt szárnyra köztünk. Gyorsan tanult, ugyanis nem volt szívem egész napra a mosogató mellé parancsolni. Élveztem az együtt töltött időt vele, szórakoztató társaság volt. Néha beleénekelt a rádióba is, szép, angyali hangja volt, nem is várt volna mást az ember selymes beszédhangjától.

- Nos, ez a kedvenc helyem. – mutatott körbe egy fekete hajú, szemüveges lány a bolton, kifejezetten csinos volt, sarkában pedig belépett egy ismerős alak és rosszallóan nézett a kis harangra az ajtó felett. Ma nem volt rajta szemüveg.

- Ismerem. – közölte röviden. – A nagybá… - harapta el fürgén a végét, miközben a pulthoz léptek és engem méregetett.

- Hogy mondtad?

- Nem mondtam semmit. Csak hogy ismerem. – mosolygott feszülten a lányra.

- Akkor rendben. Üdv, egy hideg gyömbéres teát kérnék tíz deka zabos keksszel.

- Tíz deka zabos keksz! – szóltam oda hangosabban Taeminnek.

- Az ez? Vagy ez? – emelt fel két tök egyforma kekszet két külön tálcáról, mire felkuncogtam, a lány pedig meglepetten meredt rá.

- A bal oldali az. – mutattam is ujjammal.

- Meg nem mondtam volna… - motyogta megrázva fejét és kimérte egy tányérra a kekszet, én pedig hoztam a teát.

- Én egy capuccinot és tizenöt deka epres kekszet kérek!

- Még nincs keksz. – néztem az órára. – Negyven perc múlva lesz. Esetleg valami mást adhatok? – csak pislogott rám, mint aki nem hiszi el, nincs még epres keksz.

- Mi mást? – bökte ki végül.

- Van például friss áfonyás muffin. Kifejezett finom, nem túl cukros, bár furcsán kék. – megrándult szája sarka, majd biccentett.

- Legyen az. Kettőt kérek. – biccentettem és ismét leadtam Taeminnek a rendelést, majd lefőztem a kávét.

- Tíz dekagramm zabos keksz és két áfonyás muffin. Valami mást… - halt el a mondat vége, a két fiú pedig csak meredt egymásra.

- Nem kell semmi. Keressünk más kávézót! – nézett a lányra némi csendes bámulás után.

- Már elnézést, de kiadtuk ide a rendelést, nem gondolod, hogy illene kifizetni és elfogyasztani?

- Ki vagy te, hogy informálisan beszélj egy vendéggel? Fizesd ki zsebből, mint tegnap! – fordított hátat nekünk és kifele indult, a lány pedig igyekezett lépést tartani vele. Haragosan szívtam be a levegőt és felkapva az egyik muffint, a fiú után hajítottam. Mikor eltalálta, dühösen fordult meg. Oda sem figyelve rá haraptam bele a másikba. – Mégis mit képzel magáról?! – indult meg felém, mint egy buldózer.

- Az én muffinom, azt teszek vele, amit akarok. – emeltem meg a csésze kávét mintha egészséget kívánnék neki és belekortyoltam. Hirtelen mozdulattal lökte meg kezem, mire a forró kávé végigömlött mellkasomon. Elakadó lélegzettel tettem le a bögrét, nagyon fájt.

- Jongin, elhiszem, hogy ki vagy bukva az elmúlt napokban történtek miatt, de ezt mégsem kellett volna… - motyogta a lány ujjait tördelve a haragosan bámuló fiúnak. – Szörnyen sajnálom a dolgot, természetesen kifizetjük, amit rendeltünk, a ruha…

- Csak menjenek innen! – sziszegtem a fájdalomtól alig hallhatóan és próbáltam elhúzni az ingem mellkasomtól, hogy ne égesse tovább. Egy ötezer wonos jelent meg orrom előtt, miközben fél kézzel kezdtem feltakarítani a pultot, felpillantottam a fiúra és eltoltam kezét a pénzzel együtt, majd farzsebemből kivettem a rendelés árát és kinyitva a kasszát, bele is tettem. – Köszönjük a rendelést! – morogtam egyenesen a szemébe meredve, zavartan pislogott rám, majd az őt nyaggató lány után gyalogolt és felvéve az eldobott muffint, kidobta a kukába.

- Minden rendben? – kérdezte Taemin halkan, vállamra téve kezét. Csak megráztam a fejemet.

- Az én hibám. Jesszusom, megdobáltam egy vendéget muffinnal… - motyogtam fejem fogva.

- Megérdemelte, ha engem kérdeztek. – riadtan pislogtam Taeyongra, mosolyogva támaszkodott a pultra és elvéve egy zabos kekszet, beleharapott.

A nap további része eseménytelenül telt, jött még egy nagyobb tömeg négy óra felé, mielőtt este kiürültünk és mosogatni kezdtünk volna.

A főnök ma egész későn ért csak vissza.

- Mégis mit csináltál te magaddal? – mutatott kávéfoltos ingemre.

- Baleset. – legyintett Taemin. – Az én hibám volt.

- Akkor minden rendben?

- Természetesen. – erőltettem mosolyt arcomra, majd el is lettünk hajtva. Az öltöző ajtaján pedig egy szatyor függött. Kíváncsian akasztottam le és lestem bele. Egy boríték lapult benne meg valami fekete puha anyag. Kíváncsian nyitottam ki a levelet.

„A ma történtekre nincs mentsége senkinek sem, de szörnyen sajnálom. Elfogadhatatlanul viselkedtem. Kérlek, fogadd el ezt érte!
A legidegesítőbb vendég.”

Óvatosan emeltem ki a puha, fekete, elegánsabb szabású felsőt a szatyorból. Szép volt, de nem hordtam ilyesmit. Visszaejtettem azt a szatyorba és eltéve kötényem megpróbáltam belepréselni magam a felsőbe, de esélytelen volt. Kétszer ekkora mellek és fele ekkora derék kellett volna, hogy álljon rajtam valahogyan. Így hát kiléptem a szabadba, a szatyrot pedig kidobtam a szemétlerakóba, a felsővel együtt. 

***

Fogalmam sem volt mi ütött belém délután, elfogadhatatlanul viselkedtem azzal a szegény lánnyal. Nem érdemelte ki azt, amit adtam neki a muffinért cserébe. Én azonban kiérdemeltem a muffint. Nagyon is.

Nem csak húgom erőltetésére, magamtól is szerettem volna jóvá tenni. Így a ruháit válogató anyám figyelmét kijátszva kikaptam egy egyszerűbb darabot a sok leselejtezett koktélruha közül.

Nehéz volt becsempészni a szatyrot az öltözőhöz, csúcsforgalomban osontam be és ki, amilyen hamar csak lehetett.

Este elnéztem vissza. Egyrészt jó lett volna tudni, hasznos volt-e az ajándékom, másrészt könyörögtem volna szívem szerint, hogy ne kelljen itt dolgoznom. Ez a kettő meg fog ölni, ha ide keveredek hozzájuk.

Végül csak a sarkon állva figyeltem, ahogy a lány kidobja a szatyrot, majd foltos felsőjében távozik. Csalódottan oldalogtam haza.

- Milyen napod volt az iskolában? – mormolta apám engem nézve a vacsora felett. Ez a normális család leszünk dolog nem tetszett nekem. Nagyon nem.

- Nem történt semmi különös. Jófej osztálytársaim vannak, figyelmesek. – biccentettem a megfelelő választ és gyorsan betömtem a szám vacsorával. Egyszerű ramen volt, anyám nem jeleskedett főzésből. Apám csak bólintott és követve példám, enni kezdett.

A vacsora csendben telt el, majd mindenki elvonult az asztaltól a maga dolgára. Máskor ilyenkor bulizni tartottam volna, de semmi kedvem nem volt hozzá, így telefonom kikapcsolva elnyúltam ágyamon és csak bámultam a plafonom. Minden bizonnyal ránk szállt a balszerencse. Főleg rám.

Reggel is nyúzottan keltem fel, azonnal úgy döntöttem, nem kelek fel és másik oldalamra fordulva aludtam tovább. Csak az ebéd ismerős illata csalt ki a szobámból, pizza volt. Méghozzá rendelt.

Mindenki lelkesen vetette rá magát a kajára. Még az anyánk is, mint aki évek óta éhezik. Minden bizonnyal így is volt.

Mikor pedig véget ért a pizza, eldöntöttem, lemegyek kávézni a nagybátyámhoz. Nem vallottam volna be senkinek, érdekel, hogy van az a szegény lány, akit elkapott a tegnapi hisztim. Zsebre dugott kézzel sétáltam az egyébként kifejezetten szeretett kis kávézó felé, kíváncsian belesve nagy üvegablakain, mielőtt még közelebb értem volna. Egy nagyobb család ült bent, egy nő és egy férfi, láthatóan egy párként, egy fehér hajú fiú volt velük, a két felszolgáló pedig egymással szemben és a család fele is fordulva. A nő és a lány szája mozgott.

Aztán ledobta kötényét, nagybátyám meglepetten támaszkodott a pultra, a lány pedig elrohant, egyenest ki a bejáraton, a kis csengő is szinte agresszívan csengett mögötte, rohant, egyenest a karjaim közé. Meglepetten nézett fel rám, majd realizálva a helyzetet, elkerekedett szeme. Más esetben morogva ellöktem volna, de sejtettem, valami borzasztó kellemetlen és szerencsétlen esemény áll mögötte. - Jól vagy? – kérdeztem óvatoskodva. Ezzel csak nem fogok mellé annyira. Gunyorosan nevetett fel.

- Nagyon érdekelhet. – húzódott el tőlem és kikerülve elviharzott.

- Tényleg érdekelt… - motyogtam előbb utána nézve, majd a bolt fele fordulva. Taemin állt az ajtóban, legalább olyan feszülten, mint a lány. Fogalmam sem volt mi történhetett itt. Tippem sem volt.

- Nem a legjobbkor jöttél… - mosolygott rám nagybátyám idegesen, miközben a kávém gyártotta.

- A családom otthon játsszuk el hogy normálisak vagyunkot játszik, kellett egy rendes kávé. – húztam magam elé a bögrét. – De itt mi a fene történt?

- Családi probléma. – rázta a fejét. – Én se teljesen értem, pedig ismerem már Choat egy ideje. – Choa. Szóval így hívják.  Csak belekortyoltam kávémba, hogy nehogy úgy fessek, túlzottan érdekelnek a történtek. – De azt mondta tíz perc és itt lesz. Jó lenne, ha nem idegesítenéd tovább a jelenléteddel ma!

- Megdobált muffinnal, jogom van itt lenni.

- Te pedig leforráztad a mellkasát. – ingatta a fejét. – Férjetek meg egymás mellett hétfőtől gyerekek! – csak legyintettem, hogy ne izguljon, majd a kávémba feledkeztem, a családot figyelve. Taemin hasonlított a férfira, ahogy a kis fehér hajú srác is. Talán ők együtt voltak. Akkor a nő talán Choa anyja lehetett. 

Sokat tanakodtam a kis társaságon, mire leesett a helyzet. Ma akarták szembesíteni Choat az új családdal.

Úgy sejtettem igazam lehet, mikor a kissé zilált lány ügyet sem vetve családjára, beállt a pult mögé tíz perc elteltével.


Micsoda szerencse kell egy ilyen szappanopera kifogásához. Izgalmasnak indult a délután.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése