Szerencse = Szerelem?

Másnap reggel ismét az ébresztő keltett fel, de ravasz voltam, korábbra állítottam előző este. Talán ez mégsem volt akkora ravaszság, mint lefekvéskor hittem. Pitypang nyugodtan lesett rám kék szemeivel, mikor a paplant félig rádobva kimásztam a kényelmes kis komfortzónámból.

Magamra kapva egy trikót és tegnapi nadrágom, mentem is fésülködni, sminkelni. Anyát pedig kivételesen itthon találtam még ma reggel. Mosolyogva mutatott a kikészített gabonapehelyre és joghurtra, lelkesen vetettem magam a reggelire.

Kávét azonban nem találtam, míg anya a kezembe nem nyomott egy termoszt, megy egy csomag uzsonnát.

- Beteg vagy? Ki vagy és mit tettél az anyukámmal?

- Ki vagy és hova vitted a kicsi lányom? – halvány mosoly jelent meg szám sarkában. – Vigyázz magadra kincsem. – nyomott puszit homlokomra én pedig végre időben indultam el a suliba idén.

Második órán megtépázva tudásom, de összehoztam egy kisebb dolgozatot, anya csomagját pedig lelkesen majszoltam el utána. Évek óta nem kaptam ilyesmit. Nem beszélve a nem bolti kávéról.

A csendes nap után pedig üdítő volt dél után nem sokkal elhagyni az épületet és hazafele igyekezve eltervezni, milyen jót fogok aludni este, miután elvégeztem minden munkát ma is. A kedves, fehér hajú fiú, vagyis Taeyong és a szerencsepénz, meg a történteknek hála megváltozott gondolkodásom, mind pozitívan hatottak rám.

Otthon tehát elraktam szeretett köpenyem és megszeretgetve a rám nyávogó kedvencem, aki dorombolva dugta selymes buksiját arcomhoz, el is indultam kedvenc kávézóm felé.

- Ha ma is korábban keltél, jót tesz neked. Szinte kivirulsz. – vigyorgott főnököm pimaszul, miközben kötényem kötöttem fel. – Vagy csak a smink teszi?

- Csak nehogy felmondjak a sok megbecsületlen bánásmód miatt. – fintorodtam el.

- Nem fogsz. Imádsz itt dolgozni és rendkívül helyes is vagyok…

- Voltál. Úgy húsz éve.

- De pénzt adok neked.

- Nyomós érv. – bólogattam arrébb tolva és beálltam helyemre. Hamarosan pedig megint magamra hagyott, mondván, ismét a városba megy. Nem zavartattam magam, megszoktam, hogy egyedül dolgozom. Csak egy adag csokis kekszet kellett majd kivennem a sütőből.

Érkeztek imádni való gyerekek, nem is kevesen, mikor vége volt a tanításnak és siettek is el a frissen kisült keksszel. Soknak még segíteni kellett kiszámolni a pénzt is, vagy kihozni valamit az aprójából.

- Ezért mit tudok venni? – szórt egy marék pénzt az asztalra az egyik medvecukor szemű kislány, hiányzott jó pár fogacskája, én pedig majd elolvadtam. Szívesen segítettem neki számolgatni, majd elsoroltam mit tudok adni, mit is ajánlok.

Ebben a meghitt kis beszélgetésben hallottam meg a türelmetlen sóhajt, a pulton félig hasalva néztem a kislányra, kíváncsian lestem fel a sóhaj gazdájára, megérkezett kedvenc vendégem. – Sajnálom. – hajolt meg a kislány előtte és állt volna félre.

- Nem nem. Te voltál itt előbb. – mosolyogtam a kicsire. – Mond nyugodtan mit kérsz, az úr majd csak utánad jön. – fintorodtam el halványan mire felháborodottan kapta le napszemüvegét és meredt rám.

- Akkor tejkaramellát szeretnék. Amennyit lehet. – pirult el a kicsi halványan. Mosolyogva mértem ki neki jóval többet az édességből, hogy élvezhesse is, majd mikor elszaladt vele, zsebembe nyúltam.

- Már elnézést, de jóval…

- Többet adtam neki, tudom. – vágtam a fiú szavába és zsebből kiegészítettem az összeget. – Mit adhatok ma? A tegnapit? – támaszkodtam a pultra mosolyogva. Csak pislogott rám nem mellesleg rendkívül szép szemeivel.

- Egy jegeskávét és csokoládés kekszet kérek… itt… itt fogyasztom.

- Áh, ma nem siet. – indultam a kávéért meg a kekszért. Egy adag jegeskávéba két gombóc vaníliafagyi, hab, fahéj, csokoládészirup. Ha jól emlékeztem. Ha nem, már ezt kapja.

Mire visszaértem a rendeléssel, a pontos összeg várt rám. Szóval fel tud nézni a táblára és ki tudja számolni mi mennyibe kerül. Csodálatos a fejlődés határtalansága! – Fogyassza egészséggel! – eresztettem meg távolságtartó mosolyt, majd eltéve a pénzt a következő vendéghez fordultam.

Így telt az idő, majd ismét nyílt az ajtó és vékony alak lépett be bizonytalanul körbenézve. Ismerősek voltak azok a fekete szemek. Csodálkozva mértem őt végig, eszméletlenül, de tényleg eszméletlenül jóképű volt. Sőt már pofátlanul.

- El- elnézést! Ez roppant kínos, de esetleg beszélhetnék a főnökével?

- A városban van, szolgálhatok esetleg valamivel?

- Egy… nem – motyogta némi gondolkodás után – Tegnap kellett volna jönnöm, de őszintén mindig mindent elfelejtek és szörnyen sajnálom. A testvérem járt itt tegnap, tudom, ő szólt, hogy jöjjek be ma. – sütötte le szemét.

- Hát… a segítség mindig jól jön és egy nappal biztosan tartozol. – billentettem oldalra a fejem. – A főnök este jön vissza, addig ott egy kötény a szekrényben, de vigyázz rá! Részmunkaidősnek csak egy jár.

- Köszönöm. – pislogott zavartan és megkerülve a pultot szót is fogadott. – Lee Taemin. – nyújtotta kezét.

- Dung Choa. – fogadtam el, mire furcsállva pislogott. – Kínai. Eredetileg Dung Chow.

- Így már értem. Öhm… hol tudnék segíteni? – nézett szét maga körül tanácstalan.

- Ha mosogatnál, jóval hamarabb végezhetnék ma. – halvány mosollyal bólogatott és felgyűrve ingujját, be is állt a mosogató mögé.

***

Nem volt ma kedvem sehova se menni, még hátravolt pár tárgyalás, de túlságosan haragudtam a világra ahhoz, hogy elmenjek. A barátaim pedig mind tudták, hogy mi történik velem. És hogy ilyenkor még inkább csak magamra gondolok. Lábaim mégis elvittek bácsikám kávézójába.

A csengő pedig megint idegesítő volt. Ahogy azonban a sorban türelmetlenkedtem, a pultos lány pedig nem volt rá semmilyen tekintettel, ráébredtem, hogy vannak, akiknek nem én vagyok a középpontban. És milyen sokan vannak. Ez a lány is. Aki nem azért emlékezett rám, mint mások. A gazdag srác, vagy a helyes. Nem, én az idegesítő vendég voltam. Aki hétfőtől mellette fog dolgozni.

Azonban tekintve, hogy sehova sem akartam mozdulni, úgy döntöttem itt maradok. Valamiért megnyugtatott ennek a világnak a figyelése. A lány, aki mindenkire mosolygott, mintha semmi gondja nem volna. Milyen szerencsés.

Viszont reakciója páratlan volt, mikor egy fiatal, kifejezetten helyes fiú lépett be az ajtón. A vak is látta, hogy tetszik neki. Csak úgy festett, a srác nem. A fejlemények azonban megleptek. Ő is itt fog dolgozni? Arról nem szólt nekem senki. Majdnem helyesebb volt nálam. Meglepett fintorral meredtem kávémba és bekaptam egy falat fagylaltot. Pedig már majdnem megszoktam a gondolatot, hogy itt kell robotolnom suli után hétfőtől.

Kissé lehangolódva fejeztem be az evést, majd a pultra tettem a tálcám.

- Elnézést… kérhetnék még egy adag epres kekszet? Elviszem. – a lány csak bólintott és elővéve egy papírzacskót ügyes, fürge mozdulatokkal mérte bele az édességet. Mégis mennyi ideig kellene itt dolgoznom, hogy nekem is így menjen? Vagy majd én leszek az állandó mosogató? Elnézve a másik srácot, neki is kifejezetten jól ment a munka. Akkor én fogok sepregetni? Minden bizonnyal.

- Nem kell fizetnie! – állított meg mikor tárcámért nyúltam. – A tegnapiba bőven belefér.

- Nem rakta el?

- Nem, az adomány dobozba tettem a maradékot. – mutatott a ládára. Megvizsgáltam, majd elszörnyedtem.

- Macskákat menteni, micsoda világmegváltó terv. – morogtam és odaadtam a pénzt, csak lefagyva pislogott rám, én pedig távoztam. Bedobta a macskás dobozba. Megáll az eszem.

***

- Hát ezt nem hiszem el. – fakadtam ki.

- Minden rendben? – fordult hátra Taemin meglepetten.

- Ekkora egy… egy taplót. Hogy lehet valakinek ekkora egója? Hogy szállhat el így? Még csak nem is jóképű, hogy legyen mire büszkének lennie. – puffogtam elvéve a mosatlant és a vízbe tettem.

Lassanként elfogytak a vendégek, én pedig Taemin mellett kötöttem ki mosogatva. Kezeink néha összeértek a vízben, amitől vagy megijedtem, vagy rettentő zavarba hozott, de alapvetően csendben dolgoztunk.

- És mióta dolgozol itt?

- Csak pár hónapja. A nyár elején kezdtem el, de nagyon szeretem. Jobb, mint a Starbucks.

- Azt elhiszem. – bólogatott párat. – Még sosem dolgoztam kávézóban, de a főnök szívesen felvett volna. Szóval eléggé restellem, hogy nem jöttem be tegnap. – motyogta.

- Nahát, micsoda romantikus hangulat! – szólalt meg az említett főnök hangja a fülem mellett, mire felsikkantottam és arcon csaptam habbal. Nevetve törölte le. – Neked tegnap kellett volna jönnöd, fiam.

- Elnézést! – hajolt meg Taemin mélyen azonnal.

- Ha van valami nyomós érved…

- Sajnos a feledékenységemen kívül semmi. De nagyon élveztem a mai munkát, úgyhogy, ha esetleg mégis alkalmazna, azért nagyon hálás lennék.

- Egye fene. Kapsz egy esélyt, legyen gyereknap. Choanak is kell a segítség.

- Nagyon köszönöm. – hajolt meg ismét mélyen.

- Menjetek gyerekek, majd én befejezem ezt a párat, ami maradt. Choa, délben, Taemint pedig akkor egyre várom, ahogy korábban megbeszéltük. – meghajolva mentünk hátra és fogva a cuccom, el is indultam ki a hátsó ajtón.

- Megkérdezhetem merre mész? – sietett utánam. – Mármint késő van már, meg sötét és…

- Itt lakom negyed órára a belváros felé. – kuncogtam fel halkan.

- Akkor nem bánod, ha veled megyek? – ártatlan mosollyal ráztam meg a fejem, csendben indultunk el egymás mellett.

***

Kíváncsi voltam milyen lesz a munka, mégiscsak érdekelt valamennyire Taeyong kedvenc helye. Azzal viszont nem számoltam, hogy ennyire zavarban leszek. Tisztában voltam a külsőmmel, ahogy öcsém is, de az a lány, a mosolya, ahogy láthatóan zavarban volt, mégis bátran szólalt meg, ráadásul elég őszintén, levett a lábamról.

Egy ideig reménykedtem, nagyon reménykedtem benne, hogy felbukkan egy másik lány, akiről kiderül, hogy annak a nőnek a lánya, akibe apám bele van bolondulva, estére azonban világossá vált, hogy ez az a lány. Tehát Choa az, akivel fél mostohatestvér társak vagy mik leszünk. Nem tudtam mivel jár az élettársi kapcsolat a gyerekek tekintetében. Ezt a szívást…

- Hát itt vagyunk. – hangja zökkentett ki hazafele a gondolataimból. Egy eldugott kis társasházi bejáró előtt állt, majd mosolyogva felpillantott. Követtem tekintetét, egy cica kerek buksija nyomódott az első emeleti ablakhoz, majd két rózsaszín tappancs is társult hozzá. Ajkaim „O”-t formáltak a házikedvenc láttán.

- Szóval ezért lettél olyan ideges délután. – figyeltem a cicát.

- Igen. Az alapítványtól hoztam Pitypangot. Csak egy maréknyi megtépázott gombóc volt, aki folyton reszketett. – halvány, gyengéd mosolya láttán nekem is mosolyogni támadt kedvem. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Nem lehet ez az a lány, aki tulajdonképp a mostohatestvérem lesz.

- Hát, így minden érthető. Akkor holnap találkozunk.

- Holnap péntek, igaz? – csak bólogattam. Holnapután szombat. Akkor pedig tuti nem fog már így mosolyogni rám, pedig milyen aranyos lány. Taeyongnak igaza volt. Én meg elpazaroltam egy napot.

Mosolyogva intettem neki és hazafele indultam. Jó húsz perc sétámba telt még.

- Na, milyen volt? – mosolygott Taeyong a vacsoraasztal mellől, apa is érdeklődve kapta fel a fejét.

- Jó volt. Kellemes a hangulata a helynek és Choa meg a főnök is nagyon rendesek és kedvesek voltak. Egészen családias.

- Ennek örülök fiam. Akkor nem fogod feladni, ugye?

- Nem apa. – terítettem le a szék támlájára a kötényt, amit hónom alá csapva cipeltem és én is leültem vacsorázni. Elég éhes voltam már a sok mosogatás után, meg is látszott az elfogyasztott mennyiségen. De régen éreztem ilyen kellemesen magam egy nap végén.

- És mit kell csinálnod?

- Egyenlőre mosogatni, hogy hamarabb végezzünk esténként és ne zárás után kelljen takarítani kezdeni, de majd sorban megtanulok mindent. – bólogattam párat. – De nincs baj ezzel, legalább megszokok sorban mindent.

- Örülök neki, hogy szimpatikus neked. Remélem a szombati kávézással is meggondoltad magad. – tekintetem Taeyongra vándorolt, mire csak pislogott.

- Miért nem mondtad el Choanak, hogy mi a helyzet? Hogy ez családi dolog.

- Nem tudtam hogy tehetném. Könnyű a legkisebbre rásózni a nagy melót. – fonta össze karjait, felsóhajtva túrtam hajamba, majd megköszönve a vacsorát lezuhanyoztam és visszavonultam. – Valami gond van, hyung? – dugta be Taeyong a fehér buksiját nemsokára.

- Mi lenne?

- Miért idegeskedsz így Choa miatt? – ült mellém az ágyra.

- Mert elbűvölő lány. Kedves, aranyos és ha szombaton szembesül ezzel az egész összeesküvés elmélettel, soha nem fog így nézni ránk, mint most. Te is kedveled, nem?

- De igen. – birizgálta a paplan sarkát. – Jó lenne egy olyan barát, mint ő. És úgy sejtem te tényleg kedveled. Úgy kedveled.

- Még nem tudom. De nagyon úgy fest. – borzoltam fekete tincseim közé kissé idegesen. – Rég voltam zavarban lány előtt legalábbis. – Taeyong halkan felkuncogott, majd kiment a szobából. Nem szerettem, ha így kuncogott. Olyankor mindig tervezett valamit abban a sunyi kis fejében, engem pedig a hideg rázott a gondolatra, hogy nekem is közöm lehet most azokhoz a világmegváltó tervekhez.

Sokáig olvastam ma este. Nem tudtam elaludni. Folyton azon járt az eszem, lesz-e bármi esélyem jó pontot szerezni Choanál azután, hogy megtudja, ő nem tudott csak erről a helyzetről. És apáék mit szólnak, ha bejelentem, randira viszem az új húgom. Abban ugyanis biztos voltam, hogy igen, randizni biztos akarok majd vele. Ha csak a kávézó asztaláig is jutunk munka után, akkor is.

Ilyen volna az első látásra szerelem? Mikor azonnal tudom, hogy akarom őt magam mellé? Mert akkor ez most egy nagyon nagyon szerencsétlen kis helyzet. Nem éreztem magam szerencsésnek a legkevésbé. Pedig anya szerencsepénze még nálam volt. Mégis kinek adhatnám? Choanak? Taeyong már beelőzött, de legalább nem csináltam teljesen hülyét magamból.

Valahogy csak majd lesz. Csak az a kevés szerencsém most álljon mellém. Inkább ejtem a wc-be a mobilom egy éven át havonta egyszer.