Szerencsepénz (prologue)

Mit jelent szerencsésnek lenni? Mindenki számára mást, minden bizonnyal. Legalábbis részben. Valaki már akkor szerencsésnek tartja magát, ha egy szorult helyzetből megmenekül, van, akit a pénz tesz szerencséssé. Van, akit a szerelem. Van, hogy az utóbbi kettő egymással jár kéz a kézben.

Elvégre mindenki csinos, sportos, irigylésre méltó lányra vágyik, de akinek nincs pénze, legalább is elég, nem szerez ilyet. De a csinos, sportos, irigylésre méltó lányokból is csak a butácskák szállnak a pénzre. Az okos lányok egyetemre mennek, karriert építenek, saját pénzt szereznek.

És vannak azok a lányok, akik átlagosak. Szereznek majd egy átlagos, koruk béli, számukra bárkinél helyesebb párt, szülnek pár kis csemetét és boldogok lesznek. Boldogabbak, a pénz körül döngicsélőknél, míg nem találják szembe magukat velük. Akkor majd csúnyának, igénytelennek, szerencsétlennek érzik magukat, esetenként kicsit lustácska férjüket, az életüket.

Az aprócska, pozitív Chow szerencsésnek érezte magát, minden év minden napján, tizenhét éven át folyamatosan. Akkor döntött édesanyja úgy, szörnyű gyászban, egy családapát elbúcsúztatva, megsiratva, hogy hazafi szülőföldjére magával szerencsés lányát, hogy új életet kezdjenek. Itt szakadt meg Chow szerencséje.

Szöulban új nevet kapott, Choa, és bármennyire hasonlított a kettő, nem szerette. Új iskolájában pedig ő lett az a lány, akivel senki sem beszélt. És ő sem beszélt senkivel. Nem akart. Anyukája eltávolodott tőle, vagy ő szeretett anyukájától, folyton csak szomorú volt, az iskola melletti munka pedig minden energiáját felőrölte.

Ezzé váltam én tizenkilenc éves koromra. Egy szürke, teljesen átlagos, boldogtalan kamasszá, aki iránt maga a jó hírű halál sem érdeklődött volna. És nekem, szürke kisegérnek, fogalmam sem volt arról, körülöttem mások is szenvednek el kudarcokat, változnak meg életek és sorsok. Pont úgy, mint nekem.

- 2050 lesz. – néztem az előttem toporgó vevőt, aki már eperturmixát szorongatta, majd csak elém szórta a pénzt, hogy eladó lévén gyorsabban válogassam ki. Felszusszanva kiválogattam a pénzt és mosolyogva fejet hajtottam a fiatal hölgy előtt, aki eltéve pénzét elviharzott. – Jó napot, mivel szolgálhatok?

- Egy gyömbéres teát kérnék, jég nélkül. Három deciset.

- Valami mást?

- Nem, köszönöm. – mosolygott rám a fiatal fiú. Biccentettem és kivéve a hűtőből a kancsót, kiöntöttem egy szép üvegpohárba a teát. Minden pohár egyedi darab volt a kis, hangulatos kávézóban, ahol fél éve dolgoztam. Felüdülés volt a nagy, belvárosi hely után.

- 1115 lesz. – pötyögtem be a gépbe, a fiú pedig elém tette az összeget és egy plusz érmét. Egy kicsi 50 wonost.

- Tartsd meg, szerencsepénz, ha pedig valakinek jobban kell, add tovább! – mosolyodott el, kíváncsian vizsgáltam meg az érmét, valóban különleges darab volt. Azonban nem sokáig csodálhattam, jelzett a bejárati ajtó feletti kedves kis csengő, a belépő alak pedig fintorogva nézett fel rá. Sietve rejtettem a kötényem kis mellzsebébe a pénzt, majd kihúzva magam, vártam a vendéget.

- Jó napot, miv…

- Egy csokoládés turmixot kérek sok jéggel és tíz dekagramm epres kekszet, elvitelre. – lefagyva pislogtam, amiért a szavamba vágtak. – Haladna? Sietek. – hevesen bólogattam és azonnal papírzacskóba mértem a kekszet, majd betettem a turmixba a kakaós szirupot, a csokoládés kekszet, a sok jeget, meg a tejet, majd pár pillanat alatt műanyag pohárba töltöttem az italt és a keksz mellé tettem.

- 4500 won lesz. – néztem rá, napszemüvegétől nem sok látszott belőle. Míg elővette kártyáját, csendben figyeltem. Halványkék ing, elegáns, fekete farmer, sportos alkat, a kocsi kulcs alapján pedig egy Ferrari boldog tulajdonosa. Nem mehetett rosszul a sora. Orrom alá dugta platina kártyáját, lehúzva az összeget nyújtottam is vissza. – Viszlát… - motyogtam a szó nélkül elszelelő alak után pislogva. Ekkora bunkót.

Este fáradtan csoszogtam be a lakásba, a kulcsaim pedig a tálba dobtam a zsebkendőkre és lerúgva szakadozott, mégis kedvenc tornacipőm, becsoszogtam az otthonos kis lakásba. Macskám, Pitypang szorosan a nyomomban ügetett a konyhába, ahol Abigél dorombolt az éppen zúgó mikrosütőn.

- Szia kincsem! – nyomott anya puszit a homlokomra, majd kivette az említett gépből a gőzölgő pizza szeletet.

- Köszönöm. – vettem el a tányért álmos mosollyal és lábam körmesztő háziállatom hónom alá csapva az íróasztalomig meg sem álltam. Ideje volt tanulni holnapra.

Miközben könyvem felett támasztottam a fejem és Pitypang a pizza meghagyott sarkát rágta, kezembe akadt a különleges kis szerencsepénz és a fehér hajú fiú, aki adta. Olyan volt, mint egy élő anime szereplő, szénfekete szemeivel. Bizonyára annyira szerencsétlennek festettem, hogy úgy érezte, nekem kell adnia az érmét. Nyögve túrtam karamellszín tincseim közé és lefejeltem az asztalt, meg nyitott könyvem. Ma már úgy sem fog semmi a fejembe menni. A pénzérmét kincses dobozomba rejtettem, ahol őriztem egy igazolványképet apáról, anya eljegyzési gyűrűjét, melyet a szemétből csempésztem ki és egy, a nagyitól kapott, már kopott ezüstláncot egy négylevelű lóherével, amiben a monogramom volt. Évek óta nem hordtam. Itt lelte hát helyét a kis érme, én pedig egy sietős zuhany fogmosás kombó után bugyit húzva bemásztam folttakaróm alá és leoltva a villanyt, Pitypang dorombolását hallgatva aludtam el percek alatt.