A szerencse forgandó

Reggel félig keresztben az ágyon, lábaim a falra téve keltem, összesen negyven perccel az ébresztőm előtt, szörnyű, kellemetlen, sőt gyilkos zsibbadásra. Nyöszörögve mozgattam elérzéktelenedett kis praclijaim, imádkozva mindenhez, amiben hinni lehet, éljék túl ezt. Alig tíz perc alatt elmúlt a zsibbadás.

Fél óra előnyre szert téve, – ami nem volt sok előny, ilyenkor kellett volna kelnem általában – a reggeli kávém mellett még egyszer átolvastam azt, ami tegnap sehogy sem ment abba az okos kis fejembe. És még mindig volt negyed órám, a bögre kiürülésével ugyanis érdeklődésem vesztettem a tanulás iránt.

Farmert, inget húzva és egy csinos nyakláncot feltéve kifésültem, felcopfoztam tincseim és még némi sminkre is futotta az időmből. Adtam reggelit a cicáknak, Abigél persze azonnal rohant táljához, Pitypangét pedig bevittem a szobámba, hogy az öreg, szürke perzsa szokás szerint meg ne egye kedvencem elől reggelijét.

Utána pedig rohantam a suliba.

A nap szokásosan telt, órák és szünetek váltották egymást, én pedig szerepemben maradva, külső figyelőként töltöttem az időm. Olykor mosdóban, evéssel, vagy csak az aktuális anyag átfutásával. Ez volt az utolsó évem a szabadulás előtt. A legtöbb vizsgám előrehozva letettem, így csak a legnehezebbek maradtak a csiga lassan közelgő év végére. Utána csak jó munkát kellett találnom. Talán teljes munkaidőben szeretett kis kávézómban. Nem fizetett rosszul a tulaj, egyetlen alkalmazottja lévén, - az is csak részmunkaidős voltam – nem kellett sok pénzt áldoznia, így jóval több fizetést kaphattam, mint máshol.

Dél volt, mikor elszabadultam az iskola nyomasztó, álmosító közegéből és bár fáradt voltam, úgy gondoltam majd a munkahelyen iszok egy kávét, százszor jobb, mint a bolti. Otthon csupán annyi időm volt, hogy rendbe szedjem magam, a szárítóról táskámba hajtsam mályvaszín kötényem és zsebembe rejtsem az új érmém, valamiért folyton rajta járt az eszem. És a szerencsén. Talán mégsem volt olyan szerencsétől mentes életem, mint két évig hittem.

Megsimogatva Pitypang különleges, pettyes bundáját, el is siettem otthonról, a mindössze negyed órányira lévő kávézó fele.

- Korán jöttél. – mosolygott rám a középkorú férfi. – Mármint hozzád mérten. – halvány mosoly jelent meg az arcomon és hátul lepakolva felvettem a kötényem, majd visszamentem előre. – És csinosabb vagy, mint szoktál.

- Reggel felébredtem hamar, mert elzsibbadt a lábam a fura alvási szokásaim miatt. – elnevette magát és elém tolt egy csésze lattét.

- Idd meg nyugodtan, aztán átveszed majd. Mennem kell be a városba, úgyhogy egyik szemed a munkán, a másik helyettem is magadon legyen.

- Igenis főnök! – motyogtam a bögrébe.

- És hamarosan két új részmunkaidős jön melléd. Nem szívesen veszem fel mindkettőt, de családi ügy az egyik. Egyikük ma jön négyre. Rád bízhatom, ugye?

- Azt hiszem. – bólogattam, mire elmosolyodott és levéve kötényét hátra ment, én pedig gyorsan elkortyoltam a kávém, amíg épp nem volt új vendég.

Azután kezdődött a mókuskerék. Türelmetlen vendégek, válogatósok, tanácstalanok, lekezelőek. Néha pedig egy-egy mosolygósabb anyuka, vagy fiatal.

Az idő repült négyig. Pontosabban negyed négyig. Annyira stresszelhettem az új részmunkaidős miatt, mint ő az első napja miatt. Legalábbis úgy éreztem. De eljött a négy, a várt vendég pedig nem.

És fél ötkor sem bukkant fel senki, pedig tekintetem szinte már lyukat fúrt a bejárati üvegajtóra.

- Nem hiszem, hogy a szerencse hamarabb sétálna be rajta, ha így figyeled az ajtót. – összerezzentem a vidám hangra, az a fiú állt előttem a pultra támaszkodva, akitől tegnap kaptam az érmét.

- Nem én… csak jönnie kellett volna ma egy részmunkaidősnek és…

- Tudom. A bátyám az. – nevetett halkan. – Minden bizonnyal szokás szerint feladta, mielőtt elkezdte volna. – meglepetten pislogtam rá. – Vagy titkolod, de őt vártad. – mutatott az ajtóra. Odakaptam a tekintetem, ismerős alak lépett be rajta, ismét türelmetlen lesve a csengőre, ismét napszemüvegem.

- Mintha valami filmben lenne vagy mi? – morogtam orrom alatt, a fehér hajú fiú pedig felkuncogott és illedelmesen arrébb húzódott. A vendég pedig végigmért mindkettőnket.

- Egy rendes munkás nem a kapcsolataival tölti a munkaidejét.

- Ma nem siet? Egy rendes vendég rendel, és nem tartja fel a munkást. – arcán apró fintor futott végig, de gyorsan rendezte vonásait.

- Adja azt, amit tegnap. – nézett félre, én pedig mentem az epres kekszért és a turmixért.

- Annyi lesz, mint tegnap. – megdöbbenve pislogott, én azonban csak kedvesen, de hidegen mosolyogtam. Utáltam az ilyen vendégeket.

- Tartsa meg az aprót, – csapott elém ötezret – magára fér. És ne feledje, bármikor kirúgathatnám magát, ügyeljen a stílusára! – viharzott el, mire vállaim leeresztve fújtam ki a levegőt és egyre pirosabb arcomra tettem a kezem.

- Nem beszélhetnék így a vendégekkel. – motyogtam magam legyezve.

- Ha engem kérdezel, megérdemelte. – kétségbeesetten, még mindig kezeim közé szorított arccal lestem a fiúra, mire felkuncogott. – Egyébként Taeyong vagyok. – nyújtotta nekem a kezét.

- Choa. – fogadtam el a barátságos gesztust.

- Ne idegeskedj miatta, kétlem, hogy holnapra emlékezni fog rá!

- Holnap is jönni fog? – kerekedett el a szemem.

- Általánosságban mondtam, ne vágj ilyen riadt arcot! – mosolygott vidáman. Még mindig hihetetlennek tartottam a megjelenését. Olyan, mint egy idol, vagy egy mesehős. – Egyébként… már tegnap meg akartam kérdezni, hogy lenne-e esély rá, hogy megiszol velem egy kávét, csak elég furcsa lett volna azután, hogy bolond srácként neked adtam a szerencsepénzt. – vakarta meg tarkóját mosolyogva.

- Hétköznap nem igazán van időm. – haraptam be alsó ajkam lesütve szemem. – De mondjuk egy szombati napon…

- Szombaton? Oké. – ragyogott fel tekintete.

- Hát… tudod, hol találsz. – mosolyodtam el zavartan, hevesen bólogatott párat.

- Akkor szombaton találkozunk. – nézett szét kissé elveszve, majd mosolyogva intett és kiment. Nem is vett semmit. Csak ezért jött ma?

A még mindig előttem fekvő ötezret beütöttem a gépbe és a visszajárót az adománydobozba szórtam. A cicamenhelynek jobban jön, mint nekem. Pitypangot is onnan hoztam, mikor a főnök előállt az ötlettel, hogy támogassuk a macskákat. Kicsit különc alak volt, de rendkívül kedves és jó főnök.

- Nem látok rajtad kívül mást mosogatni. – mosolygott este, mikor megérkezett.

- Nem jött el a munkaerőd. Az öccse volt itt elnézést kérni, amiért nem jött el. – tettem egy újabb poharat a szárítóra. Mellém beállva felgyűrte ingujját és besegített a munkába. Mint minden este.

- Tényleg az öccse volt itt helyette?

- Igen. Bár kétlem, hogy az elsődleges célja a testvére volt.

- Csaknem horogra akadt egy fiú a mi Choánknál? – nevette el magát. – Lassan vénkisasszony leszel, el ne szalaszd, még ha úgy is fest, mint egy tintahal és nyúlszájú. – csak elfintorodtam.  – De ugye minden rendben ment ma?

- Hát… volt pár fura arc, de nem történt semmi baj.

- „fura arc”? – robbant ki belőle a nevetés.

- A srác valami sznob chaebol lehet, nem tudom, de kirúgatással fenyegetőzött, miután azt kérte, mint tegnap, én pedig annyit kértem érte, mint tegnap. – halkan felkuncogott és folytatta a poharak elpakolását. – Tudom, hogy nem szabad így beszélni a vendégeinkkel…

- Nem kell mentegetőznöd! Nekem sincs türelmem az ilyen alakokhoz. Menj haza pihenni kisember! Holnap találkozunk, én meg befejezem a mosogatást. – csak bólogattam és fejet hajtva hátramentem, levettem kötényem és belehajtva a táskámba távoztam is.

Velem egy időben pedig egy másik alak lépett be a főbejáraton. Furcsállva pislogtam be az ablakon, de innen kintről úgy festett, ismeri a főnököm, így csak vállat vontam és hazafele kanyarodtam.

Anyu bibimbappal és szerető mosollyal várt, ma én sem vonultam, együtt ettük meg a vacsorát, bár kissé csendesen. Nem volt miről beszélgetnünk már évek óta.

- Elmosogatok én kincsem, elég neked a munkahelyen. – állt mellém, mikor leszedtem az asztalt.

- Régen mindig azt mondtad, csináljuk együtt… - sóhajtottam fel.

- Csinálhatjuk együtt is. – bizonytalan hangja hallatán fellestem rá kissé szétbomlott copfom alól, óvatosan mosolygott rám. Beharapva ajkam nyomtam mosogatószert a szivacsra és láttam neki a kevéske mosatlannak, anya pedig szorgosan törölgette őket. – Még mindig haragszol rám, amiért eljöttünk Kínából?

- Nem anya… szeretek itt, amennyire lehet. Szeretem Pitypangot, a munkámat, szeretlek téged. Mégis… tudom, hogy nem vagyok itt otthon.

- Sajnálom kicsim.

- Megértem, és talán jobb így. Talán ha teljesen önálló életem lesz és saját családom, lesz otthonom is. – lassan simított végig hajamon és megpuszilta fejem.

- Én is szeretlek kincsem. Aludj jól!

- Te is, anya. – bólogattam és a fürdőbe zárkózva gyorsan elvégeztem az esti teendőim, majd bebújtam az ágyamba. Tényleg nem érzem magam itthon, vagy ez is csak olyan, mint a szerencsétlenség? Vagyis végig tévedtem az érzéssel kapcsolatban.

***

Dühös léptekkel hagytam a hátam mögött a bíróság hatalmas épületét. Apám még bent volt és a családtagokkal, az őt támogató üzlettársakkal fogott kezet, anyám pedig ott állt mellette, mint mindig, szigorú manökenként.

Nem tudtam elképzelni senkit sem, aki nálam szerencsétlenebb lehetne a világon. Mindenünk megvolt. Szó szerint mindenünk. Nyaraló a karibi szigetvilágban, ház, szolgálók, a legújabb, legdrágább autók, nekem pedig arany életem volt magántanulóként. És alig kezdődött el a tanév, esélyem se lesz megúszni az iskolát.

Fogalmam sem volt, apám hogyan képzelte, meg fog úszni ennyi csalást, amiről mi mit sem tudtunk. Se anyám, se én. Anyám, néha úgy sejtettem, béranya hordott ki, azt a nőt elnézve. Nem csoda, hogy semmilyen ragaszkodás nem fűz hozzá.

„A szerencse forgandó” – Folyton ez járt a fejemben. Alig pár napja vágta a fejemhez az a srác, akinek elautóztam a barátnőjével. Mindenesetre, ezt a napot hivatalosan is gyűlöltem. Minden percét.

Iskola, átlagos kocsi és dolgoznom kell majd. A nagybátyám keze alatt. Nem elég, hogy dolgozni, a főnököm mindenről beszámol apámnak.

Mindössze azt a pénzt menthettük meg, amiről hivatalosan bizonyítani tudtuk, nem csalással szereztük. Átlagos család lettük. Átlagosak… Mint a fura lány a kávézóban, aki képes volt visszaszólni nekem. Más lány pirulva próbált volna kiszolgálni, vagy a csinosabb réteg esetleg flörtölni. Ő pedig ezen a hivatalosan is szar napon egyenesen az arcomba bámulva visszaszólt.

Csak reménykedtem benne, este, mikor visszamegyek nagybátyámhoz, nem lesz ott. A tárgyalásról elrohantam, délután pedig Jeongmin sietett vissza a kávézóba, így kénytelen voltam utána menni.

- Azt hittem sosem érsz ide. – nézett rám a mosogatásból.

- Ez nem a dolgozóid dolga lenne?

- Egy alkalmazottam, őt pedig hazaküldtem az előbb.

-  Miért? – értetlenkedtem.

- Mert egész délután egyedül dolgozott, és mert azt hiszem nem nőttél a szívéhez, mint vendég. Ugyanazt, mint tegnap?

- Emlékezett rá. – vontam vállat flegmán.

- Mert kiváló munkás, de ez nem jogosít fel rá, hogy bárkivel így beszélhess.

- Ne prédikálj nekem, nem vagy se az apám, se pap!

- De egy hét se és a főnököd leszek.

- Könnyítsük meg, mindketten tudjuk, hogy borzalmas leszek. Rúgj ki most! – reméltem, megteszi. Nem akartam dolgozni. Pláne itt.

- Hétfőn kezdesz, itt van a kötényed. Részmunkaidősnek egy jár, vigyázz rá. – elfintorodtam kaptam ki kezéből és csaptam hónom alá. – Egyre kell jönnöd, ne feledd! – mutatott rám, puffogva viharzottam el. Talán túlzás volt, csak mert dolgoznom kell.

Talán holnap, vagy hétfőn, vagy soha, még jobbnak fogom látni a helyzetem.

***

- Miért nem mentél be ma? – robbant be Taeyong az életem apró magánterületére kopogás nélkül. Próbáltam figyelmen kívül hagyni és tovább olvasni, amit elkezdtem.

- Miért mentem volna?

- Mert apa azt mondta kirak, ha nem kezdesz dolgozni, mert szerettél volna kávézóban dolgozni és nem mellesleg csinos is lenne a munkatársad. – sorolta ujjain számolva, felsóhajtva engedtem le a könyvet.

- Elhiszed, ha azt mondom, elfelejtettem?

- Nem. Úgy mentem el, hogy azt mondtam, ott találkozunk. – csak tanácstalanul pislogtam párat. – Taemin, el kell menned! Tudod, hogy apa barátnője ajánlotta a helyet…

- És pont ezért nem mentem el. – vágtam a szavába.

- Még nem is találkoztál vele. – túrt fehér tincsei közé. – Szombaton együtt akarnak kávézni.

- Tudom, ezért nem megyek el.

- Taemin, tudom, hogy anya még csak három éve ment el, de apának is kijár a boldogság, ha úgy érzi, kedveli ezt a nőt. Kérlek! – elveszetten néztem kerek szemeibe, majd felsóhajtva hozzávágtam a puha kötésű könyvet.

- Elmegyek…

- És a munka?

- Holnap bemegyek. Majd azt mondom elfelejtettem felírni a napot és rosszul emlékeztem. – büszke mosoly jelent meg arcán. – Taeyong?

- Hm?

- Apa tényleg el fogja venni azt a nőt? – csak vállat vonva bólogatott.

- Olyasmi. Élettársi kapcsolat, miattunk és a lánya miatt, vagy mi. – csak hajamba túrva bólogattam, az ajtó pedig percek múlva becsukódott. Van egy lánya. Legalább tíz évvel később, mint akartam, lesz egy húgom, vagy mim. Talán nem olyan rossz ez, mint ahogyan felfogom. Taeyong már tudja ki a lány. Elvileg szegénynek fogalma sincs, hamarosan két fiút varrnak a nyakába a szüleink. Azt hiszem kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb.