Szabadnap

Otthon dobozkupacok halmai fogadtak este, mikor hazakísérve Choat, náluk vacsoráztam anyukája unszolására. Hihetetlen kellemes este volt. Az evés alatt Choa végig Jonginról panaszkodott, anyukájával pedig kórusban kerestek rá szidalmakat. Szóval ilyen, ha két nő él együtt. Evés után pedig beinvitált a szobájába, ahol a kis pettyes cica aludt az ágyán. Ő figyelt a múltkor az ablakból.

- Ő Pitypang. – emelte fel a doromboló cicát és leült a helyére.

- Őt hoztad a menhelyről, igaz? – ültem mellé.

- Így van. – mosolyodott el. Elgondolkodtam azon, ha nem épp mostohatestvérekké válnánk, ez lenne az az este, mikor megcsókolhatom. De természetesen az életem fityiszt mutatott nekem ezen a téren. – Neked van háziállatod? – fordult felém, őt is meglepte a közelségünk, pedig csak egymás mellett ültünk. Megilletődve bámult rám. Én adtam fel hamarabb a bámulást és hajamba túrva elfordultam.

- Nem… nincs… mármint nincs háziállatom. – fogalmaztam meg egy nagyjából ép mondatot. – De lassan mennem kellene. Apa így is morogni fog.

- Rendben. – tette le a macskáját és felállva kikísért. Elköszöntem anyukájától, majd az ajtóban újabb kínos csend következett.

- Aludj jól, holnap találkozunk. – süllyesztettem zsebeimbe kezem és előre hajolva ajkaim puha pofijának nyomtam, majd elsétáltam, mielőtt megláthatta volna, hogy még ez is zavarba hozott.

Otthon tehát dobozok és egy haragos apa várt, keresztbe font karokkal.

- Hol kódorogtál idáig? Ugye dolgozni voltál?

- Igen, csak utána Choaékkal vacsoráztam. – sütöttem le szemem zavartan, a villám azonban nem csapott le. Kíváncsian lestem fel, megenyhülve nézett rám.

- Hogy van a kislány? – kérdezte végül leengedve kezeit.

- Jól. Mármint, úgy fest, hogy megbeszéltek mindent és kibékültek. – bólogattam, apa pedig halványan elmosolyodott.

- Holnap kezdj el bepakolni, ahogy az időd engedi!

- Rendben. – bólintottam és figyeltem, ahogy kimegy, majd behúzza maga után az ajtómat. Csak az ágyra borultam és homlokon csapkodtam magam.

- Felejtsd el, te félkegyelmű!

- Mit kell elfelejtened? – Taeyong hangja hallatán csak arra dobtam egy párnát, kuncogása tudatta velem, a közelében sem voltam a telitalálatnak. – Choa az, igaz?

- Igaz… - néztem rá oldalra. – Miért nem tudom kiverni a fejemből?

- Mert ki akarod. Ha nem akarsz nem rá gondolni, akkor sokkal hamarabb elmúlik, mintha ilyen erőszakos vagy a gondolataiddal szemben. Gondolj rá nyugodtan, az még nem bűn. Nem mintha megcsókolni vagy ilyesmi bűn lenne, de apáék nem lesznek elragadtatva, szóval maradj a gondolatoknál. Aztán majd szép lassan elmúlik. – dobta vissza a párnát, ami az arcomon landolt. Lusta voltam tenni ellene bármit is, hát úgy maradtam.

Reggel a párna alatt ébredtem.

***

- Mit gondolsz? – emeltem fejem fölé Pitypangot, miközben próbált fogást találni tappancsaival karomon. – Szerinted is meg akart csókolni? – nyomtam orrom a cicáénak, aki egy nyávogással rettentő cicaszájszagot eresztett rám. Elhúztam a szám. – Most ez egy igen, vagy egy nem? Bár megtetette volna. – biggyesztettem le ajkam és letettem a mellkasomra kedvencem, aki azonnal összegömbölyödött. Füle tövét vakargattam, míg lassan el nem aludtam égő lámpával.

Reggel lekapcsoltam a lámpát és kitekeredett pózomból feltápászkodva beletúrtam kócos tincseimbe, megvakartam a derekam, aminek mindkét oldalán egy egy fecske díszlett és kibújva alvós bugyimból, meztelen, csípőre vágva álltam meg a szekrényem előtt. A reggeli rutin.  Némi töprengés után egy tengerészcsíkos ruhát választottam, hajam kontyba fogtam és kihúztam a szemem, vörös rúzst tettem fel. Ma csinos akartam lenni, és máris jobban éreztem magam attól, amit a tükörben láttam. Anya szobájába osonva elcsentem a kis piros övét és derekamra tettem, ahol a ruha bővülni kezdett.

- Milyen csinos vagy ma. – adta anya a kezembe a kávém rejtő termoszt. – Van valami oka?

- Nincsen, ne mosolyogj ilyen sunyin! – csak jól esett. Bújtam bele magassarkúmba és leguggolva bekapcsoltam a csatokat a bokáimon. – Este találkozunk. – dobtam neki puszit. Ő a héten már nem dolgozott a költözés miatt. Szerencsés. Ugyan megkérdeztem a suliból nem akar-e kivenni, csak egy kiismerhetetlen pillantást kaptam érte.

Délben hazasiettem szokás szerint, adtam enni a cicáknak, megigazítottam sminkem és mentem is dolgozni. Jeongmin furcsállva mért végig.

- Ki vagy te és mit tettél az én egyszerű Choammal? – csak morcosan felhúztam felső ajkam.

- Szóval már nem is sminkelhetek?

- Mindig sminkelsz, tudom én, na de így. Csaknem tetszeni akarsz valakinek? Taeminnek? – könyökölt játékosan oldalba.

- Ahjussi! – néztem rá, mire pofonnal fenyegetőzött. – Taemin nemsokára a bátyám lesz, nem voltak ilyen szándékaim. Csak reggel kellemes volt sminkelni, mert nőként megtehetem.

- Hú unnie, milyen csinos vagy! – kíváncsian fordultam a hang felé, a pult felén Jungin mosolygott.

- Egyébként adni akartam neked valamit. – tűnt el a főnök egy pillanatra, majd valami feketét nyújtott át nekem. A, mint kiderült, sötét barna kötényen mályvaszínnel volt felhímezve a kávézó neve és emblémája, meg a nevem. Meglepetten pislogtam.

- Miért kapom?

- Nos, ezzel a köténnyel előléptetlek, közlegény. Mostantól tizedes vagy és nyugodtan parancsolgathatsz annak a két semmirekellőnek, ha kell.

- Előléptetsz a kávézó tizedesévé? – billentettem oldalra a fejem, csak bólogatott. Végül elmosolyodtam és meghajolva elvettem a kötényt.

- Segítek megkötni. – jelentkezett Jungin és átbújva a pult alatt, ténylegesen segített nekem. – Én most megyek, de este visszajövök Jonginért. Jók legyetek! – integetett és egy muffint elemelve elsietett.

- Munkára kölyök! – mosolygott Jeongmin, én pedig beálltam a pulthoz, fogadni a rendeléseket. Kellemesen telt az idő a vendégeivel játékosan kötözködő Jeongminnal, úgy festett mindenkinek bearanyozza a napját a főnök vidámsága.

***

Reggel kifejezetten kipihenten keltem fel az időben való lefekvés miatt, amit a Jungah miatti duzzogásom váltott ki. Kicsit aggódtam, hogy ma is megjelenik, nem akartam megint olyan felesleges lenni a kávézóban. Nem akartam, hogy Choa megint úgy lenézzen. Reggeli után inget, farmert meg kabátot húzva nagyjából rendeztem még a hajam és fogat mosva becéloztam az iskolát. Nem is volt olyan vészes ez az iskolába járás dolog.

Beérve leültem Taemin mellé, mondani akartam valamit a tegnap után, mégis nekem adod valami szerencseérmét vagy mit, de elég gáznak festett megköszönni egy ilyen fura szokást, hát inkább csendben maradtam.

A szokásos csendben telt el a nap, egyik szünetben padtársam mégis felém fordult, kíváncsian néztem rá.

- Szólnál bent, hogy ma nem tudok menni? Segítenem kell a költözés miatt otthon. – csúsztatta zsebébe telefonját, csak bólintottam pár pillanat múlva.

- Amúgy… ez az izé mire jó? – mutattam fel az érmét, meglepettség tükröződött rajta.

- Azt hinné az ember, hogy eldobtad. Egyszerűek a szabályok, ha szerencsét hoz neked, vagy valakinek jobban kell nálad, neki adod.

- Miből gondolod, hogy kell nekem?

- Ha nem lenne szükséged rá, már nem lenne nála. – lökött meg finoman vállával, mikor elment mellettem, inkább játékosan, mintsem kötözködően. Csak pislogtam utána. Elsőre nem tűnt ilyen bonyolult srácnak, csak egy szerencsétlennek.

Azért kellemes volt a gondolat, hogy ma sokkal könnyebben tanulok majd a felesleges versengés helyett, kint azonban Jungah állt. Meg is feledkeztem róla, hogyan megy ez a játék. Addig jár a nyakamra, amíg meg nem kapja, amit akar, aztán lelép. Nem akartam találkozni ma vele, némi gondolkodás után inkább kockára tettem jó hírem és belevetettem magam egy random diákcsoportba, nevettem azon, amit nem értettem, szerencsére csak akkor tűnt fel nekik, hogy nem ismerem őket, mikor elkanyarodtunk az iskola mellől. Sietősen törtem ki csoportjukból és hazafele vágtáztam. Ha elég gyors leszek, Jungah nem ér a házunkhoz, mielőtt elindulnék, számolgattam magamban és fent eltéve kötényem, számba tömtem egy szelet toast kenyeret, majd lerohanva a lépcsőkön, a legrövidebb úton gyalogoltam a kávézó fele.

A biztonság kedvéért belestem az üvegajtókon, Jungaht nem láttam bent, de hirtelen ismerős arcot sem. Aztán felismertem Jeongmint, azután felnézett és Choat is felismertem.

- Mi a… - motyogtam lefagyva, a lányt figyelve. Teljesen más volt így. Choa és nem Choa egyszerre. Folyton befele pislogva mentem át a hátsó ajtóhoz és belépve az öltözőbe, megpróbáltam megkötni kötényem, nem ment. Szégyenkezve oldalogtam ki. Jeongmin kritikusan mért végig, úgy festett Choa felismerte a helyzetet, mert mikor nagybátyám eloldalgott, megéreztem hátam mögött, ahogy gyors mozdulatokkal köti meg a masnit, majd ujjai vállaimnál értek hozzá, ahogy kisimította a megcsavarodott anyagot nyakamnál. Csendben állva vártam a végét. Igaziból nem volt kellemetlen a helyzet, kicsit sem. De olyan gyorsan múlt el, mint ahogyan jött. – Taemin azt üzeni, hogy családi okok miatt nem tudott ma jönni.

- Pont kérdezni akartam hol hagytad a párod. – mormolta Jeongmin. – Rendben, kösz, hogy szóltál. – megveregette vállam és eltűnt egy ajtó mögött, ami a sütőket rejtette. Óvatosan oldalogtam a sürgő-forgó Choa mellé.

- Hogy tudnék segíteni? – motyogtam halkan.

- Egy narancsos-csokis, egy puncsos és egy diós muffin. – olyan hirtelen szólalt meg pár pillanatnyi csend után, hogy majdnem szívbajt kaptam. – Elvitelre. – igyekeztem épségben eljutni a süteményes pultig és tálcát ragadtam, majd összekaparva minden tudásom, kiválasztottam a három muffint, de a becsomagolással bajban voltam. Fogalmam sem volt, hogy kell. – Elnézést, kevesebben vagyunk a szokottnál, kicsit nehézkes a munka! – a mentegetőzést követő percben pedig már mellettem is volt. – Figyelj jól, nem érek ma rá segíteni neked! – kis kezei enyémekre siklottak és szavait mozdulatokkal segítette, miközben együtt csomagoltuk be a tálcát. Rettentő furcsa volt így állni mellette, soha nem éreztem még ilyesmit. – Kész, ne felejtsd el! – kapta ki kezemből a csomagot és elsietett vele. Csak pislogtam magam elé. Mégis mi volt ez? Ő nem érezte?

Igyekeztem eleget tenni neki, minden kérésének, arca pedig nem árult türelmetlenséget, úgy sejtettem egész jól alakítok az elmúlt napokhoz képest. Örültem neki, nem akartam, hogy bárki is feleslegesnek tartson, vagy tituláljon.

- Egy mézes kamillateát kérnék, itt fogyasztom. – a hangra felkaptam a fejem, Jungah mosolygott rám a pulton túlról. A zavar pedig szépen lassan eluralkodott rajtam, éreztem, hogy már azt sem tudom, hol vagyok. Csak bámultam rá.

- Két narancsos muffin! – a szavak süket fülekre találtak – Hahó! Jongin! Kim Jongin! – felkaptam a fejem, Choa nézett rám felvonva fél szemöldökét, ajkam beharapva néztem vissza rá. Pár pillanatnyi szemezés után felsóhajtott és mellém lépve arrébb tolt, hogy kivegye, amit kért. Szégyenkezve, kiskutyaszemekkel meredtem rá hibám miatt, de észre sem vette.

- Saj…

- Egy adag tiramisu elvitelre. – tanácstalanul meredtem a hűtőpultban pihenő süteményre, majd felnéztem Choara. Ilyet se csináltam még. – Csomagolj be két citromos mignont, majd én szedem. – szorgosan vettem elő a tálcát, rá a két mignon, majd úgy csomagoltam be, ahogy mutatta. Kicsit még pontatlannak festett azok mellett, amiket ő csinált, de sikerült. Odanyújtottam neki a csomagot, kikapta a kezemből elmenőben, de semmit sem szólt. Rám se nézett. Pedig sikerült megcsinálnom. Egyedül, ahogy tőle tanultam.

Ez a nap volt a legrosszabb az összes eddigi közül, amin találkoztam Choaval, Annak is jobban örültem volna, ha megint veszekszünk, belém köt, gúnyolódik, de az nagyon nem tetszett, hogy úgy tesz, mintha ott sem lennék. Mivel annyira bántott, hogy minden igyekezetem ellenére rám se nézett, Jungahval nem volt időm foglalkozni, megunta és elment estére. Kettesben maradtunk mosogatni Choaval. Néma csendben álltunk egymás mellett, ez pedig kellemetlen volt. Kétségbeesetten kerestem a fejemben valami témát, amivel szóra bírhatom.

- A… a múltkor, mikor itt voltak a hétvégén Taeminék, mi történt?

- Nem tartozik rád. – mondta csendesen, elvéve kezemből a bögrét, amit tartottam neki.

- Kérlek… megbántottalak aznap…

- Tulajdonképpen minden nap megbántottál, mikor találkoztunk.

- Ma… ma is? – csend volt a válasz.

- Nem, ma nem. – sóhajtott fel. – Aznap találkoztam először a fiúk apjával és anya aznap mondta el, hogy össze fognak házasodni. Erről mindenki tudott, csak én nem.

- Mi történt apukáddal? – puhatolóztam tovább.

- Meghalt, akkor költöztünk ide Kínából.

- Sajnálom. – haraptam be ajkam, odanyújtva neki pár kanalat, ahogy hozzám ért, a mosogatás alatt először, mikor elvette tőlem őket, megint azt éreztem, mint a csomagolásnál. Lehetetlen, hogy ő ne érezze.

- Előfordul. Nem vagyok már kislány, megértem. – erre nem tudtam mit mondani, így a csend megint vészesen hamar állt be közénk. – Viszont te más vagy, mint mikor először láttalak.

- Mi? – kerekedett el szemem, rámeredve.

- Arrogáns, öntelt, ideges, flegma. – számolta ujjain, zavartan néztem magam elé. Mintha nem is lenne jó tulajdonságom, mikor őt hallgatom.

- Azokban a napokban vesztettünk el mindent, ami miatt arrogáns és öntelt voltam. – sóhajtottam fel. – Már nincs az a pénz, amire olyan büszke voltam. – válogattam meg szavaim alaposan. Gunyorosan szusszant fel, de megértettem.

- Jó tudni, hogy nem magadtól voltál elszállva, csak a pénzedtől.

- Mit értesz ezalatt?

- Semmit. – nézett maga elé, de az apró mosolyt a szája sarkában nem tagadhatta le.

- Te gúnyolódsz velem.

- Megérdemled.

- Meg. – bólintottam és felsóhajtva adtam át neki az utolsó köteg evőeszközt. – És most?

- Meg várjuk a főnököt. – akasztatta le a nyakából a kötényt és kibújva a pult alatt, lehuppant egy székre, majd óvatos ujjakkal kezdte bontogatni cipőjét.

- Minden rendben? – sétáltam mellé és leguggoltam a székhez.

- Nem gondoltam végig ezt a magassarkú dolgot. – vont vállat és felállt volna, de visszanyomtam a székre, meglepetten bámult rám.

- Feltörte?

- Nem… elfáradt a bokám. Túlélem, nem az első alkalom, otthon meg úgyis levehetem majd.

- Hazaviszlek. – néztem szemébe ellentmondást nem tűrően. Csak pislogott rám hosszú szempilláival. – Úgyis meg kell várnunk Jeongmint, addig visszaérek a kocsival.

- Miért vinnél haza?

- Mert szerinted csak egy öntelt, arrogáns seggfej vagyok. – álltam fel és ott is hagytam, hogy tényleg visszaérjek.

***

Csak pislogtam magam elé, mikor itt hagyott egyedül a kávézóban. Most tényleg haza akar vinni? Csak mert nem kedvelem? Már semmit sem értettem. Elmondtam neki olyan dolgokat, amiket idegenekkel nem szívesen osztottam volna meg, meg hogy milyennek látom, és erre felajánlja, hogy hazavisz. Ez minden pasinál beválna?

Annyira belevesztem buta gondolataimba, hogy észre sem vettem, táskámmal át jött meg a hátsó ajtón és odanyújtotta nekem. Legalább figyelmes, bár ha gazdagok voltak, ez minden bizonnyal elengedhetetlen volt neki.

- Hát ti? – érkezett meg végre Jeongmin is. Már nagyon haza akartam menni. Jongin gyors mondatokkal vázolta neki a helyzetet, Jeongmin pedig csak bólogatott párat. – Vigyázzatok magatokra gyerekek! – mosolygott rám, én pedig kénytelen voltam elfogadni Jongin kezét. Az út a kocsiig is borzasztó kellemetlen volt, nem tudom hogyan jutottam volna haza. Hálás voltam, amiért így alakult a dolog, de nem igazán mutattam ki.

Csendesen irányítottam a vezető fiút a megfelelő irányba, néha rálesve. Eddig leginkább esetlennek láttam munka közben, de így, számára megszokott környezetben kifejezetten érettnek festett.

- Ez az?

- Igen. Köszönöm. – nyúltam a kilincs után.

- Ne hálálkodj, felkísérlek. – kerek szemekkel pislogtam rá. – Akkor is, ha egész úton azt hallgatom mennyire taszító vagyok. – szállt ki és mivel sikerült némi üzemleállást okoznia, kinyitotta nekem az ajtót és bezárva a kocsit, hagyta, hogy rá támaszkodjak.

- Soha többet nem hordok magassarkút. – sóhajtottam fel kinyitva az ajtót. Nem válaszolt semmit, aminek örültem. Csendben tettük meg a négy emeletet, anya pedig üdvözlő mosollyal nyitott ajtót, de az engem karoló Jongin láttán arcára fagyott a mosoly. – Anyu, ő Jongin, egy munkatársam. – sóhajtottam fel – Hazahozott, mert nem bírtam ráállni a lábamra.

- Gyer… gyertek be. – motyogta anya elállva az útból, Jongin pedig bekísért és segített leülni.

- Köszönöm. – sóhajtottam fel szemébe nézni, mire elmosolyodott. Nem úgy, mint eddig láttam, ez őszinte mosoly volt. Pitypang pedig farkát hetykén, kismacskásan az égbe emelve, nyávogva rohant felénk, az idegen azonban felkeltette az érdeklődését. Jongin megdöbbenve figyelte az udvarló cicát. – Nem harap. – mosolyodtam el halványan, mire leguggolt a cica mellé. Óvatosan barátkoztak egymással. – Arról a menhelyről hoztuk, aminek olyan keservesen adakoztál. – mormoltam levéve cipőim.

- Sajnálom… - motyogta felemelve lábaira a cicát, aki orrát kóstolgatta. – Elég szörnyű első benyomást tettem.

- Meg másodikat és harmadikat és negyediket. – halvány mosoly jelent meg arcán megint. Kifejezetten aranyosan mosolygott. Jézus mikre gondolok?

- Nem kezdhetnénk elölről? – nézett fel rám.

- Jegeskávé és epres keksz? – elmosolyodva sütötte le szemét. – Rendben, kezdjük újra. Vacsorázz itt, ha anyát is meggyőzöd, elhiszem, hogy rendes srác vagy. – vettem le róla Pitypangot és a konyhába sántikáltam, nyomomban a vendéggel.