Szeretet

Anya este ébren várt, lesben a konyhából, hogy bármikor elkaphasson, ha hazaértem. Alig tettem be mindkét lábam az ajtón, be is bizonyította, rám várt és elém rohant az előszobába.

- Beszélhetünk? – tördelte ujjait rám nézve. Csinos kis kontya szétbomlott dél óta, mialatt az idegességtől turkált hajában és tolta hátra minduntalan előrehulló tincseit.

- Miről? – tettem le mogorván táskám és lerúgva cipőm, felkaptam a hízelgő Pitypangot, hogy bundájába fúrjam arcom, ügyet sem véve anyámról.

- Tudom, hogy haragszol rám, amiért apád halála után… - megrökönyödve, felháborodva meredtem rá, majd hitetlenkedő nevetéssel megráztam a fejem.

- Semmit sem tudsz rólam, „anya”. – fröcsögtem taszító módon. – Meg se fordult a fejemben, hogy nehezteljek rád, amiért boldog akarsz lenni. De mostantól fogok. Boldog vagy?

- Choa… - motyogta megbántva.

- Igen, fogok, hogy tudd milyen az, amit hittél. Pedig eszem ágában sem volt. Tudod mi bántott? Hogy hazudtál nekem. – mértem végig szemrehányóan, ahogy leejti vállait és a maradék tartás is kiszáll testéből. – Sok boldogságot! – löktem még oda, majd macskámmal karomban elvonultam és hogy kifejezzem dühöm, hangtalan toltam be az ajtót magam után. Azután neki dőltem és a cica pöttyös bundájába rejtve könnyeim, lecsúsztam a fal mentén egy apró kupaccá. Fájt, nagyon fájt, hogy anya azt hitte, megtagadnám tőle az újrakezdés örömét.

Ott aludtam el az ajtóban, a doromboló, türelmes Pitypangot ölelve. Zavaros álmaim voltak kávéfoltokkal, árulókkal, Taeminnel és Pitypanggal, aki mint holmi hernyó az Alice Csodaországban lapjairól, dorombolva, beszélve osztott nekem tanácsokat.

A hajnal első fényeire pedig felébredtem, részben a hűvös hajnalnak, részben a kényelmetlen testhelyzetnek hála. Empatikus macskám a mellkasomhoz bújva aludt, muszáj volt megszakítanom pihenőjét és magamhoz ölelve talpra álltam, hogy az ágyamhoz vonszoljam magam. Rettentően fájt a nyakam, a szemeim pedig égtek a sok sírástól. Odabenn a mellkasomban pedig csak ürességet észleltem.

Ruháimmal mit sem törődve bújtam be a hideg paplan alá és magamnál tartva a helyezkedő Pitypangot, lassan megint elaludtam.

Újból már csak fél tizenegykor rugdostam le magamról a paplant. Cicám az ablakban ült csapkodó farokkal figyelve a világot. Megdörzsöltem még mindig égő szemeim és törölközőm megragadva a fürdőbe trappoltam. Nem érdekelt sem anya, sem az, ha még aludna.

Beállva a forró víz alá, hátrahajtottam a fejem és engedtem, hogy a gőz, a meleg és a csobogás zaja kimosson minden mást a fejemből. Elgondolkoztam a testem áztatása közben. Gyerekes lettem volna már az olyan hisztikhez, amikkel anyát büntetem, mégis rettenetesen rosszul esett a tegnapi feltételezése. Úgy érezte sértett gyermeki lelkem, hogy mégis büntetnem kellene őt valahogy. De nem volt meg máris megannyi gondja, amik mellé ez csak a meggyszem lett volna a hab tetején? Persze, hogy megvolt neki. Minden bizonnyal nyakig merült a házkeresésben, meg kellett oldania ennek a lakásnak az eladását, biztosan gondot okozott az is, hogy el tudjon onnan járni dolgozni és nekünk se legyen messze az iskola. És itt voltam én. Én meg Taemin. Természetesen ennél kisebb gondot el se tudtam volna képzelni a helyében, nekem mégis méretes probléma volt. Évek óta nem láttam olyan fiút, aki kicsit is tetszett volna. Gondolván, képtelen vagyok érzelmeket táplálni egy másik emberi létforma iránt, nem is foglalkoztam a gonddal. Mikor pedig kiderült, hogy mégsem vagyok ufó, közlik, hogy a két napja áhított srác a mostohám lesz. Igazságtalan volt, nagyon igazságtalan. Hát ennyit ér Taeyong szerencse érméje? Talán nem nekem találták ki.

Törölközőbe bugyolálva totyogtam ki a gőztől forró fürdőből a jóval hidegebb lakásba. Anya éppen a bejárati ajtót csukta be maga után. Fáradtan, bizonytalanul megeresztett egy mosolyt felém a bevásárlószatyrok mögül. Talán semmit sem aludt a kirohanásom után. Ez pedig lelkiismeret furdalást okozott nekem és a kamaszos, lázadó hisztimnek. Ideje lett volna már kinőnöm belőlük.

- Jól aludtál, kincsem? – halk, elszoruló hangja pedig még inkább arról biztosított, hibát követnék el, ha most fordulnék ellene. Bizonyára találok még más pasit is, ezen felesleges kiborulnom.

- Miért nem mondtad el hamarabb? – tettem fel az egyetlen kérdést, ami miatt még haragudhattam az ellenem összeesküvő világra. – A fiúk minden bizonnyal tudták.

- Tudod, hogy nem vagyok ilyesmiben jó. – sóhajtott a konyhába indulva. Elengedve indultam utána. – Nem tudtam hogyan reagálnál rá. Nem tudtam neheztelnél-e rám.

- Érettebb vagyok annál.

- Én nem voltam az a te korodban. Nem voltam egy érett, dolgozó nő, aki bölcsen tervezte az éveit, hogy semmi se okozzon neki nehézséget. – tette a le a szatyrokat rám nézve. Szomorú volt a tekintete. Tudtam mire gondol. Annyi idősen, mint én, én már megvoltam neki.

- Soha nem bántad meg?

- Milliószor megbántam. De most, látva, hogy mivé vált egy kis hiba, soha nem változtatnám meg. – könnyek gyűltek szememben szavaira és szorosabban fogva magamra a törölközőt, megöleltem. – Szeretlek kicsim és ha tudom, hogy ez ennyire fáj majd neked…

- Nem anya, - mosolyodtam el halványan – te láttad meg Mr. Leet hamarabb. – halkan nevette el magát és szorosabban ölelt át. – Minden bizonnyal, ha ilyen jól terveztem a jövőm, megfelelő csapdával egy pasit is tudok majd fogni.

- Ha eddig nem volt itt az ideje, hamarosan eljön majd. Talán már ismered is az illetőt.

- Kétlem, de majd eljön. Ezen feleslegesen rágom magam. Felöltözök. – simítottam végig anya sötét haján, ami a hátára omlott és elmentem a szobámba egy nadrágért és egy pólóért. Mire visszaértem, már tányérok és azokon szendvicsek ültek az asztalon. Halvány mosollyal ültem le sajátom mellé.

- Mesélsz nekem arról a fiúról?

- Melyikről?

- Arról a bunkóról. – majdnem félrenyeltem. Anya sosem használt ilyen szavakat és semmi kedvem nem volt felidézni a szőke fiút. – Olyan volt, mintha nem először látnátok egymást.

- Nem több, mint egy bunkó. – vontam vállat – Rám öntötte a forró kávét, elvárja, hogy fejből tudjam a rendeléseit, kirúgással fenyeget, és azt hiszi, ha alamizsnát ad, miközben a külsőm becsmérli, elnézem neki ezeket. Egy gazdag segglyuk. – anya rosszallóan rázta fejét a szóhasználatra, de végül nem szólt miatta. – Inkább mesélj te! Úgy gondolom sokkal kellemesebb lesz. – Tekintete azonnal felcsillant.

***

Reggel, pontosabban délben elégedett lélekkel szemléltem plafonom, a kipihentség okozta ezt a mély boldogságát lelkemnek. Mégis kellemetlen volt kimászni a tollpaplan alól a kegyetlen valóságba. Millió gond nehezítette meg az éteri boldogság fenntartását. Főleg a rohamosan közeledő hétfő gondolata. Minden porcikám tiltakozott az iskola és az első munkanap gondolata ellen.

- Ne is foglalkozz vele! Namaste~ - morogtam kissé gúnyosan az orrom alatt és bekapcsolva a gépem, lehuppantam a túlzottan nagy monitor elé egy babzsákfotelba, a kontroller pedig máris a kezemben volt. Még nem volt alkalmam eleget játszani legutóbbi játékaimmal.

Széllel bélelt, soha meg nem álló húgom törte meg a démonölés közben kialakult idillt.

- Gyere enni! – hajolt be a szobámba. – És vegyél fel valamit, senki sem akarja a felsőtested bámulni! – vette fel gonosz vigyorral tegnap esti gondjaim fonalát. Legszívesebben utána hajítottam volna valamit, de nem akadt semmi a kezem ügyébe, és amúgy is túl hamar elmenekült. Morcosan bújtam bele egy farmerba meg egy pólóba és hajam ujjaimmal végigszántva lecsoszogtam az étkezőhöz. Anya rament „főzött”. Mind jól ismertük pedig a zacskós ramen illatát, fitness világbajnok háziasszonyunk minden bizonnyal életében először most látott ilyet a hivatalos közértben, ahova emberek járnak, nem modellek.

Az evés pedig néma csendben telt, de legalább meg lehetett enni. Elvállaltam az ebéd utáni mosogatást. Magamnak is borzalmas volt beismerni, nem akarok holnap úgy ott állni, hogy még mosogatószivacsot sem láttam soha életemben. A legenda szerint valami színes gélt kellett rányomnom. A miénk zöld volt.

Három tányér halálos balesete nem sokon múlt, mégis a diadal gondolatával zártam a házimunkát. Ez is megy. – Eljössz Jeongmin bácsihoz? – ugrált előttem a kis tornádó lelkesen. – Egyedül nem mehetek, légy szíves gyere! – gyomrom azonnal görcsbe ugrott. Hogy én oda? Nem égettem magam még eleget? Mégis valami idegen erő a határozott nemet egy kényszeredett bólintássá változtatta. Tíz perccel később pedig előre engedtem az üvegajtónál a siető Jungint és bent leültem a pulthoz. Jeongmin mosolyogva szolgált ki minket, észre sem vettem, kíváncsian nézelődtem az egyértelműen üres kávézóban. Nagybátyám és húgom halk sugdolózása nem kötött le, csak a halk a kuncogás keltette fel figyelmem. Szinte egyforma mosollyal figyeltek, le se tagadhatnák a rokonságot.

- Mi van? – pislogtam hol egyikre, hol másikra.

- Kit keresel, Jongin?

- Csak… nézelődtem. – néztem el kínosan és nem is voltam hajlandó visszanézni.

- Choa – a név hallatán felkaptam a fejem, keresve a megszólítottat – ma nem dolgozik. – vigyorgott nagybátyám kajánul, mikor sikerült csőbe húznia. Fintorogva fordultam el megint. Legalább tudom, hogy feleslegesen csináltam magamból hülyét megint. Bár fogalmam sem volt, miért kerestem ennyire őt. Nem sok kedvem volt elé állni a tegnap után. Azért jó lett volna tudni, hogy jól van-e. Haragudni biztosan haragszik rám. – Holnap lehetőleg viselkedj azért. – a szigorú hangra felé fordultam.

- Mármint?

- Ne veszekedj vele! Ő most a felettesed lesz, főleg mert el kell mennem apád újabb tárgyalására. Amit mond, aranyba foglalni és Istenként imádni alakját. Vegyél példát Taeminről!

- Nem fogok úgy viselkedni, mint egy szerelmes bolond.

- Te csak simán bolond vagy, tudom öcsi. – borzolt hajamba, mire duzzogva mordultam rá. – Remélem a srácok be vannak oltva veszettség ellen. – mormolta engem tanulmányozva. – Harap? – fordult Jungin fele.

- Tudok viselkedni. – csattantam fel sértődötten és kifele indultam.

- Ha ezt nem fizeted ki, mínuszból indul a fizetésed. – csak intettem egyet és azt morogva, hogy induljon csak, hazacaplattam, hogy estig a szobámban duzzogjak.

A rossz hangulat pedig elemi erejűvé vált reggelre. És se kávé, se csokoládé nem segített rajta. A korán kelés azonban klasszisokkal rontotta.

- Járjon iskolába, akinek két anyja van. – morogtam a kapuban állva és semleges kifejezést varázsolva arcomra, meg sem álltam az osztályteremig. Unottan huppantam le Taemin mellé, fintorogva mértem végig, szemem sarkából láttam, ugyanezt teszi, és ahogyan én is, ő is minél nagyobb helyet próbál elfoglalni az asztalon. Nevetségesek voltunk minden bizonnyal, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ezt. Hogy ne akarjak fölé kerekedni. Ennek a fura versengésnek pedig nem akart vége szakadni. Gyalog vágtázva a folyosókon versenyeztünk a mosdóig, az elintézendő dologgal és mondanom sem kell, a szemlélődés ismét nem maradt el. 

Talán szerencsének mondható, csak ketten voltunk akkor a férfi mosdóban, ugyanis elég furán értelmezte volna magát a fölényes nyújtózkodás és a határozott leskelődés az összehúzott szemek sarkából. Én ezen téren nem lettem okosabb, vagyis ez a verseny eldöntetlen maradt.

Azonban a menzán folytatódott. Ki tud minél többet, minél gyorsabban megenni. Nem sok értelme volt egymással szemben ülnünk, mikor biztos voltam benne, ez lesz a vége, mégis nyájas álmosollyal igent mondtam kérdésére.

- Ti mi az Istent csináltok? – zökkentett ki Jungin hangja, tele pofazacskóval, értetlen arccal néztünk fel rá. Egy fehér hajú fiú is felbukkant mögötte és gyanakodva mérte végig Taemint. Sikerült beazonosítanom, hogy ott volt szombaton a kávézóban, tehát csak testvérek lehettek.

- Ha megfulladsz, nem én mondom el apának. – ült le közénk, Jungin pedig felbátorodva elfoglalta az utolsó szabad helyet az asztalnál és rám villantva mosolyát, enni kezdett. Kultúráltan, rendes falatokban.

- Anya nem egy konyhatündér, de nem hittem volna, hogy ennyire éhes vagy. – bökte meg kése nyelének végével arcom, ami megannyi szem rizsszemet rejtett. Nem válaszoltam, ha tudtam volna se tettem volna és igyekeztem lenyelni az ételt. Mikor sikerrel jártam, rideg arccal távoztam köreikből. Csak Jungin kuncogása ért utol.

***

Jeongmin, jobban mondva a „főnök” kedveskedő mosollyal fogadott, mikor délben megérkeztem a kávéház rossz emlékek ellenére is kellemes falai közé.

- Úgy látom jobban vagy. – csak bólogattam és elfogadtam a kávét.

- Sikerült tegnap mindent megbeszélni anyával.

- Ennek örülök. Remélem a bogyóid is bevetted, mert ma is dolgom van a városban. – megrökönyödve néztem rá.

- Az új fiút is nekem kell fogadni? Mármint megint?

- Megbirkózol vele. – mosolygott rám. – Taemin késik, hétfőnként mindig fog az iskola miatt. – bólogattam, hogy értettem. Jobb lett volna, ha itt van, rá egyáltalán nem nehezteltem és talán nem izgultam volna ennyire az újonc miatt.

Minden gördülékenyen ment, bár kezdtem izgulni mire elkezdett közeledni az egy óra. Semmi baj nem lesz, nyugtattam magam. Végülis, mi baj lehetne?

Tizenkettő ötvenötkor besétált a „mi baj lehetne?” teljes valójában. Halványkék ingben, fekete farmerben, egyenesen a pult fele tartva.

- Elfelejtett a csengőre fintorogni. – billentettem oldalra a fejem gunyorosan, mielőtt megszólalhatott volna. Hátrakapta fejét, majd rám. Mintha gondolkozott volna valamin, aztán szóra nyitotta a száját. Mintha nem találta volna a szavakat.

- Ez rettentő kínos lesz… - motyogta megvakarva tarkóját, majd nagy levegőt vett és szemembe nézett. – Megmutatnád a személyzet öltözőjét? – hirtelen nem tudtam, hogy nevessek, hangosan, mintha az év viccét hallottam volna, vagy sírjak, amiért ő az új alkalmazott, vagy ne is higgyek neki. Míg ezen töprengtem, melyik reakciót is válasszam, erőtlenül biccentettem és elsétálva a pult mögött, láttam, követ.

Nem mentem be vele oda. minden bizonnyal megoldja maga is, tévedtem. Bár sikeresen a nyakába akasztotta a halvány mályvaszín kötényt, keze tíz perc múlva is háta mögött matatott a megkötésen ügyködve, tekintete pedig egyre sötétebb lett. Összekaparva maradék lélekjelenlétem, odaléptem hozzá és kihúzva ujjai közül a megcsavarodott anyagokat, takaros kis masnit varázsoltam derekára. Ma nem bűzlött a parfümtől, mint az első alkalommal, így pedig kifejezetten kellemes illata volt.

- Tudsz felszolgálni? – apró nemleges intés. – Kávét főzni?

- Nem. – olyan halk volt, hogy nem is hallottam. Csak szája mozgásából következtettem erre.

- Mosogattál már valaha?

- Hát…

- Hallottál már a seprűről?

- Van otthon. – motyogta lesütve szemét.

- Miért jelentkeztél ide egyáltalán? Vagy ez újabb vicc részedről?

- Nem én… muszáj volt. – sóhajtott kelletlen, eszembe jutott mit mondott a főnök, egyikük a rokona. Az pedig tuti nem Taemin. Már értettem. Kelletlen sóhajtottam.

- Remélem, a süteményeket gyorsan megjegyzed. – tereltem el a pulthoz és a mérleghez.

Az elkövetkezendő órák pedig ideges szaladgálással teltek. Hol egy vendéget szolgáltam ki, hol tanítgattam az újabb koloncot. – Egyébként Jongin vagyok. – mormolta a zabkekszeket méregetve.

- Choa. – sóhajtottam halkan és kivéve kezéből, visszatettem a korongot.

- Hogy lehet ezeket megkülönbözetni? – halvány mosoly kúszott szám sarkába, eszembe juttatta Taemint. Biztosan nemsokára ő is itt lesz.

Nem tévedtem, Taemin vidáman sietett ki az öltözőből, okosan a hátsó ajtót használva, de a vidámság csak addig tartott, míg az ügyetlenkedő Jongin fel nem nézett és meg nem pillantották egymást. A levegő pedig megfagyott. Taemin gyanakodva méregette és úgy oldalgott el mellette, mint egy korcs mellett szokás. Addig folytatta ezt, míg másik oldalamra nem ért.

- Ez mit keres itt?

- Ő. – javította ki Jongin, mindketten nagyokat pislogtunk rá. – Ember vagyok.

- Biztos? – morogta Taemin gúnyosan, csak tekintetem fogta vissza a másik fiút attól, hogy hozzávágjon egy pogácsát.

- Akármi miatt is vagytok ilyenek, ne az állásom fenyegessétek vele! – morogtam otthagyva őket, hogy felvegyek egy rendelést. – Tíz deka zabos keksz! – mondtam oda se fordulva. Csak a szitkozódás biztosított róla, sikerült ugyanazért a kekszért nyúlniuk. – Elnézést a sebesség miatt! – mosolyogtam a várakozó fiatal nőre, mire halkan felkuncogott.

- Csak férfiak. – legyintett, két fej jelent meg egyszerre a pult felett és két összehúzott szem, mire megint felkuncogott. Most esett le, valamelyikük tetszik neki. Vagy mindkettő.

- Elnézést, még új vagyok itt! – lépett mellém Jongin egy fölényes mosolyt engedve meg magának Taemin felé és kedves mosolyával megajándékozta a hölgyet, aki még borravalót is hagyott neki. Éreztem magamon tekintetét, de nem néztem fel arcára.

- Legalább eladni magad tudod. – kerültem ki és friss kávét töltöttem a főzőbe. Hallottam Taemin kuncogását, mire rálestem szemem sarkából, de mosolyon kívül sem cinkosság, sem gonoszság nem volt a szememben. Bár nem szívleltem Jongint, úgy döntöttem nem teszem tönkre a munkáját csak emiatt. Mert akkor úgy érezné magát, mint én éreztem minden nap, mikor megjelent. És tegnap jelentette ki anya, hogy igenis érett és felelősségteljes vagyok.

Anyának pedig mindig igaza van.