Szerencseérme

Estére az idegeim cafatokban lógtak. Bár élveztem és szerettem a munkám és nem hittem, bármi elvehetné a kedvem tőle, Taemin és Jongin tettek róla. Talán nem volt dolog a világon, amin ne versengtek volna. Flörtöltek az összes női vevővel, akivel csak megtehették, diadalmas mosolyokat küldve egymásnak. Egyetlen mentsváram Taeyong volt, aki egy fiatal, szemüveges lánnyal tartott a pulthoz. Ismerős volt a lány valahonnan. Fölényes mosollyal vizslatta az ügyetlenkedő Jongint.

- Hogy megy az idomítás? – mosolygott rám Taeyong, mire fájdalmas arccal és egy kilégzéssel ejtettem le vállaim. A lány felkuncogott.

- Jungin vagyok, a húga ott annak. – bökött állával bátyja felé. – Gondolom te vagy Choa.

- Igen. – bólintottam meglepetten.

- Csak hogy tudd, neked szurkolok.

- Ahogy én is. – nevetett fel Taeyong halkan. Hálásan a gyerekekre mosolyogtam, majd aggódva lestem a fiúk fele, még épségben volt minden, csak egymás vállait lökdösték mosogatás közben. – Rettentő romantikus a hangulat. – vigyorgott a fehér hajú fiú, mire felkuncogtam.

- Te csinálsz is valamit? – fordult hátra Taemin sértetten.

- Szórakoztatom a vendégeket. – mutattam Taeyongra, bátyja csak egy fintorral díjazta jelenlétét.

- Te szórakoztatod őket? Micsoda ízlés. – Jongin mogorva megjegyzésére a vörös köd vészes sebességgel kezdett beszivárogni fejembe.

- Biztosan vonzóbbnak találnak egy kedves és szívélyes mosolyt, mint egy behízelgőt.

- Mit értesz azalatt, hogy behízelgőt? – dobta a vízbe a szivacsot és felém fordult. Taemin fintorából ítélve lecsapta az arcát.

- Azt értem alatta, hogy úgy mosolyogsz, mint a farkas, aki már megette a nagymamát. Nincs benne semmi őszinte és semmi kedves.

- Ide figyelj kislány! – morogta felém indulva – Fogalmad sincs róla ki vagyok, vagy hogy milyen vagyok. A nevemen kívül semmit sem tudsz rólam. – észre se vettem és már a pultnak támasztva hátam igyekeztem minél távolabb maradni tőle.

- Jongin! – sziszegte Jungin figyelmeztetően. Bátyja elengedte a füle mellett.

- Nincs semmilyen jogod ítélkezni felettem, megítélni vagy úgy tenni, mintha bármit is tudnál rólam. Te lennél az utolsó a világon, akivel megosztanék magamról bármit is. – mért végig megvetően, mint valami sovány kis árut, amihez nem fűlik a foga. A félelem pedig azonnal sértettségbe csapott át.

- A szánalmast kihagytam a felsorolásból. – morogtam megvetően. – Tudod engem ide nem szánalomból vett fel dolgozni a nagybátyám. – szavaim úgy hatottak rá, mintha leköptem volna.

- Mit mondtál?

- Hogy szánalmas vagy. – vágtam vissza azonnal, Taemin lökte arrébb, mikor mozdult volna. Megütött volna. Ettől pedig szemeim elkerekedtek.

- Vegyél vissza. – morogta a fekete hajú olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam fiútól, max filmekben. Mellkasuknál széttolva őket siettem el és hevesen dobogó szívvel magamra csukva az öltöző ajtaját, belevágtam kötényem a táskámba és elsiettem onnan mihamarabb. Csak haza akartam menni, mással foglalkozni. Tanulni is jobb lett volna.

Hazáig olyan sebességgel szedtem lábaim, mintha üldöznének, majd becsuktam magam után az ajtót és mély sóhajjal nekidőltem. Anya aggódó arccal jött elém a konyhából.

- Minden rendben van kincsem? – csak lihegve megráztam a fejem.

- Csak felidegesítettem magam. Jól vagyok. – bontottam ki hajam és szétrázva a tincseim, mosolyt erőltettem arcomra, felkaptam Pitypangot és cipőm lerúgva a konyhába mentem. – Mit eszünk?

- Currys csirkét. Nem akarsz beszélni róla a vacsora mellett? – aggodalmaskodott anya tovább. Leültem a terítékem mellé és biccentettem. Azonnal leült ő is és miután szedett enni mindkettőnknek, minden figyelmét rám szentelte.

- Tudod.., van a bunkó srác, nevezzük nevén a gyereket, Jongin.

- Ma is bement oda?

- Mától ott dolgozik. – tűztem fel agresszívan egy falat csirkét a villámra, anya pedig összerezzent. – Egy… egy tarack. Egy tahó, paraszt, tudatlan gazdag senki. – soroltam mindent, amit csak használni tudtam rá és elfogadható szó. Anya elnézve kirohanásom hallgatott. – Sérteget és… és ha visszavágok, úgy tesz, mintha, mintha a világ összedőlne és csak neki lehetne igaza… én nem akarok vele dolgozni anya.

- Próbáld meg figyelmen kívül hagyni, szívem. – sóhajtott fel. – Azzal ártasz neki a legtöbbet. Arra számít az ilyen, hogy elsírod magad, vagy visszavágsz, és még jobban bánthat. Pillantásra se méltasd! És… ott van Taemin neked. – motyogta a végét, attól félve, rosszat mond. De elmosolyodtam és bólintottam.

- Igen, ott van Taemin. És Taeyong is be jön minden nap. – anya érdeklődve figyelt rám, majd úgy festett eszébe jutott valami.

- A hétvégén átköltözünk az új házba. Szóval péntektől próbálj meg szabadságot kérni!

- Ez gyorsan ment. – pislogtam rá.

- Már csak miattatok vártunk. De jól kijössz a fiúkkal és nincs értelme tovább halasztani a dolgot így. – bólogattam, hogy megértettem és rossz hangulatom ellenére mosolyt varázsoltam arcomra.

- Megyek tanulni. – tettem a tányért a mosogatóba mikor végeztem és bevonultam a szobámba.

Az álom a könyveken ért utol.

***

- Choa? – éreztem, hogy Jungin rám szegezi mutatóujját. Áruló. Már Taemin is elment az öccsével, kettesben vártuk meg nagybátyánkat. Jeongmin szigorú arccal fonta keresztbe karjait széles mellkasán. – Mit mondtál neki?

- Majdnem megütötte. – árulkodott Jungin tovább.

- Megérdemelte volna, oké? – fakadtam ki dühösen. – Ítélkezik és véleményt alkot mindenkiről, holott semmit sem tud róla. Mintha ő lenne a világ közepe vagy nem is tudom. – Jeongmin a fejét ingatta.

- Inkább te érzed úgy, nem gondolod?

- Ezek összeesküdtek ellenem és te is engem okolsz? Még Jungin is velük van. Taemin utál, mert az osztálytársa vagyok, meg, mert bele van bolondulva abba a libába, akárcsak az öccse. Lássatok már kicsit jobban. – morogtam és felkapva a táskám kifele indultam. Jungin futva követett, ügyet sem vetettem rá.

- Bocsánatot kellene kérned. – követett a szobámig.

- Áruló. – morogtam és orrára vágtam az ajtót. Nem akartam senkivel sem beszélgetni. Főleg nem a munkatársaimról.

Földhöz vágva mindenem, beálltam a zuhany alá és lehunyva a szemem, csak folyattam magamra a meleg vizet. Nem akartam gondolni semmire, mégis rettentő nehezemre esett kiürítenem a fejem. Mindössze pár pillanatig tartott sikerélményem, kiérve szobámba, a gondolataim ismét száguldani kezdtek, csak tükörképemre fintorogtam és leoltva a villanyokat, befeküdtem a paplan alá. – Tényleg szánalmas volnék? – nem hogy egy lány, senki sem mondott még rám ilyet. De főleg nem egy lány. Soha nem nyilatkoztak még ilyen negatívan rólam. Aztán jön ő, akit ok nélkül gyűlölök, és egyre csak erősíti az utálatom a szarkasztikus hangjával, a gunyoros mosolyokkal, a fintorokkal, meg a rettentő őszinte és sértő megjegyzésekkel. Ügyetlen vagyok, tudom. De azt hittem igyekszem. Amíg meg nem érkezett Taemin. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. – Keményebben fogok dolgozni. – motyogtam párnámba. Csukott szemeim előtt megjelent Choa arca. Ma nagyon közel voltam hozzá. Ő pedig félt tőlem. A frászt hoztam rá a kirohanásommal.

Észre se vettem és addig gondolkodtam rajta, míg el nem aludtam. Az ébresztő csipogásából jöttem rá, hogy elaludtam. Ugyanis reggelt jelezve csipogott.

Bevágtam a tankönyveim a táskámba és egy gyors reggeli után rohantam a suliba.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni Taemint, aki éppen evett valamit, mikor megérkeztem, éreztem, hogy figyeli, ahogyan az asztalhoz trappolok és levágom magam. Folyamatosan emlékeztettem magam, jobban kell csinálnom a dolgokat, ha nem akarok szégyent hozni magamra.

Így egész nap rá sem néztem, pedig ma is egy asztalnál ettünk testvéreinkkel. Mindketten úgy figyelték néma csatánkat, mintha teniszmeccs lenne.

Fáradtan léptem ki az iskolából, nem akartam dolgozni menni. Mi lenne ha ellógnám? Forgattam a fejemben, a kint váró alak pedig megerősített erről. Csinos arc, rosszra csábító mosoly, játékosan oldalra billentett fej, várakozóan csípőre tett kéz és puha, fényes haját mindenfele sodorta a késő szeptemberi szél.

- Rég láttalak, oppa. – mosolygott rám, mikor odaértem hozzá, karjait pedig nyakam köré fűzve ölelt szorosan megához. Éreztem teste melegét, kellemes volt a szeles időben, fél kézzel öleltem vissza. – Egy sör? Ja várj, dolgozol. Akkor nem ihatsz. – fintorodott el, válaszul utánoztam fintorát.

- A nő aki mindig képes lenne inni. Mi sodort erre? – indultam hazafele, felvéve tempóm, követett.

- Unatkoztam. – vont vállat.

- Ezért le akartál itatni?

- Olyankor bármire ráveszlek.

- Anélkül is ráveszel. – sóhajtottam fel. Az egyetlen volt, akivel a szakítás ellenére is tartottam a kapcsolatot. És újra és újra ugyanabba a hibába ejtett. Mégis bolond módon úgy éreztem, nekem ez megfelel. És mikor éppen úgy éreztem, beleszeretek újra és újra faképnél hagyott. Én pedig szívesen voltam az áldozata. Mindig.

- Ha csak úgy ráveszlek, az nem vicces. – húzta fel orrát. Igyekeztem elterelni a témát erről, lelkesen mesélt, imádta, ha ő a téma. Én pedig sietős tempót diktáltam. – Meg is érkeztünk? Lent megvárlak. – villantott rám csábítóan ravasz mosolyt. Behízelgő. Alig léptem be az épületbe, végigfutott rajtam a tegnapi nap emléke. Behízelgő. A szó zavaró módon Choa kissé rekedtes hangján futott végig gondolataimon. Én is így mosolygok? Ettől végigfutott a hátamon a hideg. Nem, én különb vagyok ennél. Nem félek elkötelezni magam, mint Jungah. Nem szaladgálok vissza senkihez. Nem engedem el őt, újra beleesek a csapdájába, ő pedig játszik velem, mint egy gonosz macska. Szánalmas vagyok.

Jungah pedig elkísért dolgozni. Belépett az első ajtón, én figyeltem, ahogy bemegy, az üvegen át kiválóan láttam. Choa felpillantott és elmosolyodott. Őszintén, üdvözlően. Csak pislogtam. Akkor is így mosolyogna, ha tudná ki ez a lány? Megráztam a fejem és besiettem a hátsó ajtón, úgy láttam, Taemin még nincs itt. Tévedtem, akkor végzett hátul, mikor beestem.

- Késtél. – közölte és ott is hagyott. Sután néztem körbe és mivel feladtam, hogy sikerüljön megkötni ezt a vackot, csak a nyakamba vágtam. Jungah jót kuncogott rajtam, miközben rendelését várta.

- Gyere ide! Borzasztóan festesz. – engedelmesen léptem hozzá. Ekkor ért vissza Choa. Kíváncsian figyelt, miközben átadta a teát.

- Ismeritek egymást?

- A barátom. – mosolygott Jungah úgy, mintha valakinek épp keresztbe tett volna. Azonban Choa ragyogó mosolya úgy festett, meglepte.

- Sok boldogságot.

- Kösz… köszönöm. – vette el a teát és leült a legközelebbi asztalhoz.

- Nem… nem vagyok a barátja. – motyogtam lesütve a szemem, míg nem figyelt rám. Choa azonban a legkisebb reakció nélkül otthagyott. Összezavarva néztem utána. Egy „nem érdekel”-t azért kaphattam volna. Vagy nem haragszik rám? Biztosan haragszik.

Jungah figyelő tekintete pedig rosszabb hatással volt rám, mint előre sejtettem. Ügyetlenkedtem, jobban, mint tegnap, félig süket lettem, remegett a kezem és borzasztó melegem volt. Folyton felé pillantottam, miközben ő csak mosolygott. Játszott velem és nem tudtam tenni ellene.

- Aranyos, hogy a barátnőd közelében még ügyetlenebb vagy. – kapta ki Choa a kezemből a tányérokat halkan kuncogva. Nem volt őszinte az a kuncogás, inkább gonosznak festett. Észrevette ő is a játékot.

- Ar…aranyos? – motyogtam első reakcióként utána bámulva. Eddig volt meleg? Tévedtem. – Nem… nem a barátnőm. Csak… volt. – miért kell erről tudnia? Mégsem bírtam bent tartani az információt.

- Oh, így inkább szánalmas. – csak magának jegyezte meg, de fájt. Nagyon. Én is tudtam, hogy az vagyok. De mindenkinek van gyengéje. Bizonyára neki is volt.

A következő tányérkupac pedig a földön végezte Jungah mosolygása miatt. Nem, mert szánalmas vagyok miatta. Choa pedig úgy nézett rám, mintha a legnagyobb teher lennék a világon. Elveszetten néztem, ahogy felseper, majd arrébb tol. Amikor pedig találkozott tekintetünk, láttam benne mennyire lenéz engem. Mindig lenézett engem. A düh pedig fellángolt bennem. Mégis ki ő, hogy ilyen kevésre tartson engem? Jungah előtt azonban nem mertem kiborulni rá. Csak füstölögtem magamban.

Egészen a nap végéig. Két poharat törtem még el zárás után, mikor mosogatás közben Jungah mellém lopózott.

- Kint megvárlak cicus. – mosolygott rám, én pedig hátramentem.

- Kapd el! – riadtan kaptam a felfele repülő valami után, majd markomba zártam. – Nem hittem, hogy te leszel az, akinek adom, de lassan nincs tányérunk. – kinyitottam markomat, egy érme feküdt benne. Szerencsepénz? Kerek szemekkel néztem fel Taeminre. – Ne vágj ilyen csodálkozó arcot, azt hittem nem találok nálam kétbalkezesebb embert. Szükséged lesz rá.

- Te hiszel az ilyenekben? – húztam ki magam megvetően, már csak a szavakat kerestem, amivel visszaadhatom neki és meg is bánthatom.

- A másik fele nála van. – hagyott magamra. Nála? Kinél?

- Nem vár a barátnőd? – nézett rám Choa kíváncsian.

- Ja, de igen. – kaptam fel táskám és kisiettem. Nála? Visszafordultam, együtt mentek egy irányba. Nála. Choara célzott. Igaz? Lenéztem a kezemben levő érmére. Minek az nekem? Szerencsés vagyok. Csak el kell itt dobnom. Majd valakinek szerencsét hoz és vesz rajta valamit.

- Szombat este ugye az enyém vagy? – kérdezte Jungah a ház előtt állva, elbűvölő mosollyal nézve rám.

- Persze. – érintettem meg arcát, elseperve tincseit, csak nézett fel rám ártatlanul, vékony dzsekim fogva mellkasomnál. – Majd elütjük az időt. – azonnal ravaszul kuncogott fel. – Jó éjt! – hajoltam hozzá elmosolyodva.

A lépcsőn felfele haladva farmerom zsebeibe süllyesztettem kezeim és kitapintottam egy hideg, kerek érmét. Nála van a másik fele, jutott eszembe.

- Úgy mosolyogsz, mint aki szerelmes. – vizsgálta Jungin az arcom. – Kitalálom, az a ribanc megint előkerült.

- Ne nevezd így! – néztem le rá.

- A húgod igazat beszél? Megint azzal a… hallottad mi. Szóval vele töltöd az időd? – nézett rám anya laptopjából. Megvetően húztam el szám. – Meg kellene ismerkedned egy rendes, valamire való lánnyal és nem ilyen semmirekellőkkel foglalkozni, akik attól hiszik magukat nőnek, hogy magukba bolondítanak egy fiút. – sértetten hagytam ott a családot és csapkodva lezuhanyozva bevágtam magam az ágyba. Végre lehunyhattam szemem.

Aranyos, hogy a barátnőd közelében még ügyetlenebb vagy. Aranyos. Aranyos… A mosoly pedig félálomban megtalált ma. Nem behízelgő, nem szánalmas, nem bolond. Őszinte mosoly és még megérintettem a nyakamba fűzött szerencseérmét.